KANADA

In English

Tartalomjegyzék


Megérkeztünk 1968 július 15.-én és másnap már kezdtem állás után nézni, és Gábort elküldtem, hogy a montreali McGill egyetemen (ahová már előzőleg fölvették) nézzen körül és tudja meg hogyan iratkozhat be. Elmentem a bevándorlási hivatalba, de ott nem bíztattak semmi jóval, az állások, amiket ajánlottak volna mind a közoktatásban voltak, középiskolákban, technikai iskolákban, stb., élelmiszerismeret és hasonló tárgyak tanításában, mind francia nyelven. Nem volt bíztató és elhatároztam, hogy elmegyek Ottawába és ott keresek állást valahogyan az egészségügyi minisztériumhoz tartozó intézetben. Pénzünk kevés volt, még nem érkezett meg a nekem járó $5000 Ghanából járó összeg, és még nem jött meg a svájci bankban összegyűjtött néhány ezer dollár sem.

Elmentem tehát Ottawába, ahol aztán a Ghanában szerzett barátom, Charlie Farmilo, és azután az unokanővérem férje Eidus László hamarosan összehozott Arnold Mannel-el, aki a Health and Welfare Canada-hóz tartozó Food Advisory Bureau - Toxicology Division részlegének volt az osztályvezetője. Oda mindjárt felvettek, eleinte kb $12.000/év fizetéssel. Itt ugyanolyan munkát kellett végeznem, de csak az iróasztalnál és kiszállásokon, mint Magyarországon és Ghanában, azzal a különbséggel, hogy nagyon kevés közöm lett a laboratóriumi munkához. Élelmiszer adalékanyagok, szennyezések, nehézfémek tűrhető mennyisége, növényvédőszerek engedélyezése és ellenőrzése, stb. Üzemlátogatások, tudományos konferenciákon való részvételek tarkították a munkámat, de kutatómunkára többé nem volt alkalmam. Tulajdonképpen az igazi pozitívum az volt, hogy a gyerekek előtt nyitva volt bármilyen pálya, szabadon mozoghattunk, pénzügyi gondjaink többé nem voltak és főleg megszabadultunk a Keleteurópában még tovább tartó elnyomás alól. Hogy mégis megtartsam a kapcsolatot valahogyan a tudományos irodalommal, elvállaltam hogy abstract-okat, kivonatokat készítsek rendszeresen a Chemical Abstracts részére, hetenként 3-4-et küldtek, és a díjazás csak kb. annyi volt, mint a postaköltség. Persze csak a szakmámhoz közelálló területet vállaltam. Ezt folytattam kb. 8 évig, amikor a folyóirat áttért a számítógépes munkára és már nem volt szükség kivonatírókra.

Kb. két év múlva jelentkezett nálam egy kolléga, aki ugyanott dolgozott Budapesten, ahol én, és családjával Kanadába szándékozott jönni kenyai szerződéses munkája után: Kemény Tibor. Nálunk éppen volt egy neki való állas, én őt ajánlottam, és felvették. Attól a pillanattól kezdve, hogy kanadai földre tette lábát már fizetést kapott, nálam jóval többet, mert orvos volt. Amikor nálunk dolgozott már kb. 6 hónapja, bementem a főnökömhöz és megkérdeztem tőle, hogy miért nem kapok több fizetést, mikor Kemény dr. ugyanolyan munkát végez, mint én és ő többet kap. Mondta: "Igazad van". Mindjárt majdnem megduplázodott fizetésem, kb. $22.000/év lett, 1970-ben.

Mindez addig tartott amíg Arnold Mannell nyugdíjba nem ment. Utána, ma sem tudom kinek az ajánlására, az USA-ból hoztak egy új főnököt, neve Jim Long, pedig lett volna nyugdíjazáshoz még nem közelálló nagytudású munkatárs az osztályon, Ed Middleton, David Clegg, Roy Hickman. De ez a Jim Long, akinek a nevét sehol sem tudtam megtalálni pl. a Chemical Abstracts, vagy egyéb szakfolyóiratban, tudomásom szerint nem közölt soha semmit sem, nem értett a szakmához és, ami ennél fontosabb, nem vállalt semmiért sem felelősséget, semmit sem írt alá. Úgyszolván lehetetlen volt alatta dolgozni, produkálni. Végül is abban állapodtunk meg a főnököm főnökeivel, tehát igazgatói és miniszterhelyettesi szinten, hogy maradok még a munkahelyemen még egy évig, 66. születésnapomig, de munkám csak az lesz, hogy az általam először az osztályra bevezetett komputer segítségével feldolgozom az egyik legfontosabb élelmiszer-szennyezőanyag, az ólom, vonatkozó bibliográfiáját. Kb. 3000 közleményt dolgoztam fel egy év alatt, olyan formában, hogy mindenféle szempontból rendelkezésre álljanak az adatok. Nem tudom fenntartották-e ezt a rendszert és folytatták-e a munkát, mert mikor befejeztem a munkát rövidesen átköltöztünk Edmontonba és megszakadt a kapcsolatom az osztállyal.

Fiam, Gábor, közben megnősült és munkát kapott Genfben, az International Labour Office munkaegészségügyi intézetében. Feleségével Barbarával és kisebbik fiával, Roberttel ma is ott él (idősebb fia, Patrick unokám közben felnőtt, és ma Vancouverben tanul). Lányom, Liz pedig geológus lett és férjhez ment Philippe Erdmer geológushoz és itt él Edmontonban két fiával, Paul-lal es Timothy-val (Tim). Ezért költöztünk Edmontonba.

Nekem tehát sikerült elhelyezkednem, de Erzsinek nem. Kiderült, hogy Kanadában csak olyan könyvtárosok dolgozhatnak, akiknek kanadai diplomájuk van, vagy külön vizsgával érvényesítették külföldi diplomájukat. Ezt Erzsi nem igen tehette meg, mert nyelvtudása sem volt elegendő és a helyi szaktudása sem volt meg. Egyszer ugyan sikerült, még Ottawában, bejutnia egy könyvtárba, mint segédkönyvtáros, de mikor a főnöke előtt kiderült, hogy Erzsi franciául is tud, és ráadásul még a németet is kicsit ismeri, sőt cirillbetűs írást is el tud olvasni, rögtön megszüntette ideiglenes állásat: félt tőle, mert láthatóan többet tudott nála. Erzsi is élvezte ugyan a kanadai tiszta légkört, a gyerekek lehetőségeit, de nosztalgiája volt a jó budapesti állása miatt.

Különben minden jó lett volna, de 1974-ben kiderült, hogy a balmellében egy kis daganat keletkezett. Abba nem egyezett bele, hogy egész mellét levegyék, de a daganatot kioperálták, látszólag semmi sem maradt benne, de a szövettani lelet rosszindulatú volt. Hat év múlva a hónaljában keletkezett megint valami, eltávolították, látszólag nyom nélkül. Végül azután 1989-ben, már Edmontonban jelentkeztek újra tünetek, de most már sajnos komolyabbak, mellcsontjában, majd tüdejében voltak áttételek és az orvos közölte, hogy operálhatatlan. Hamarosan, 1990 elején már légzési nehézségei voltak, és oxigén palackból hosszú csövön kellett légzését segíteni. A házban azonban szabadon mozgott, főzött, a kis Paul-t ellátta mikor nálunk volt, és különben úgy éltünk, ahogyan addig.

Erzsit súlyos állapotban vitték be 1990 május 9.-én az edmontoni egyetemi kórházba. Gábort gyorsan értesítettük, másnapra meg is jött Genfből. Erzsi már nem tért magához, és május 12.-én este meghalt. Hamvait, kivánságának megfelelően, Gábor magával vitte, majd elvitte Budapestre is és Erzsi bátyjával Lacival együtt a budai hegyek között szétszórták.

Nagyon jó házasság volt mindvégig, szerettük egymást, egyforma volt izlésünk majdnem mindenben, közösek voltak barátaink és ellenségeink is. Nem hiszem, hogy 41 év alatt előfordult volna hogy megbánjuk hogy együtt vagyunk. Egyedülmaradva teljesen elveszettnek éreztem magamat, de azt is éreztem, hogy Erzsinek igaza volt abban amit halála előtt nekem mondott: ne maradjak egyedül ha ő előbb menne el. Azt hiszem, hogy egy jó házasság után az szokott történni, hogy az egyedülmaradt újra keres magának társat. Rossz házasság után lehet, hogy nem. Ezért megkértem Ági unokahugomat, hogy tegyen be egy apróhirdetést a Magyar Nemzet-be, mondván: “Özvegyen maradt 70-éves, Észak-Amerikában letelepedett férfi, magáhozillő feleséget keres...”: 130 válaszlevelet kaptam. Tizenötre válaszoltam, utána 7 levélre kaptam újabb választ, októberben utaztam látogatóba Budapestre, majd Miamiba, mert oda is eljut a Magyar Nemzet. Végül is, 1991 januárjában összeházasodtunk Máthé Julcsával Miami-ban. Nagynehezen megkaptuk számára a kanadai bevándorló vízumot és végre decemberben hazaérkeztünk Edmontonba.

Most már 83 éves vagyok, még nincsen befejezve a történet, de annak megírását már másra hagyom.

Edmonton, 2002 október 18.-a