Megérkeztünk 1968 július 15.-én és másnap már
kezdtem állás után nézni, és Gábort elküldtem, hogy a montreali McGill egyetemen
(ahová már előzőleg fölvették) nézzen körül és tudja meg hogyan iratkozhat be. Elmentem a
bevándorlási hivatalba, de ott nem bíztattak semmi jóval, az állások, amiket
ajánlottak volna mind a közoktatásban voltak, középiskolákban, technikai iskolákban,
stb., élelmiszerismeret és hasonló tárgyak tanításában, mind francia nyelven. Nem volt bíztató és
elhatároztam, hogy elmegyek Ottawába és ott keresek állást valahogyan az
egészségügyi minisztériumhoz tartozó intézetben. Pénzünk kevés volt, még nem
érkezett meg a nekem járó $5000 Ghanából járó összeg, és még nem jött meg a
svájci bankban összegyűjtött néhány ezer dollár sem.
Elmentem tehát Ottawába, ahol aztán a Ghanában szerzett barátom, Charlie Farmilo, és azután az
unokanővérem férje Eidus László hamarosan összehozott Arnold Mannel-el,
aki a Health and Welfare Canada-hóz tartozó Food Advisory Bureau - Toxicology
Division részlegének volt az osztályvezetője. Oda mindjárt felvettek, eleinte kb
$12.000/év fizetéssel. Itt ugyanolyan munkát kellett végeznem, de csak az
iróasztalnál és kiszállásokon, mint Magyarországon és Ghanában, azzal a
különbséggel, hogy nagyon kevés közöm lett a laboratóriumi munkához. Élelmiszer
adalékanyagok, szennyezések, nehézfémek tűrhető mennyisége, növényvédőszerek
engedélyezése és ellenőrzése, stb. Üzemlátogatások, tudományos konferenciákon
való részvételek tarkították a munkámat, de kutatómunkára többé nem volt
alkalmam. Tulajdonképpen az igazi pozitívum az volt, hogy a gyerekek előtt
nyitva volt bármilyen pálya, szabadon mozoghattunk, pénzügyi gondjaink többé nem
voltak és főleg megszabadultunk a Keleteurópában még tovább tartó elnyomás alól.
Hogy mégis megtartsam a kapcsolatot valahogyan a tudományos irodalommal,
elvállaltam hogy abstract-okat, kivonatokat készítsek rendszeresen a Chemical
Abstracts részére, hetenként 3-4-et küldtek, és a díjazás csak kb. annyi
volt, mint a postaköltség. Persze csak a szakmámhoz közelálló területet
vállaltam. Ezt folytattam kb. 8 évig, amikor a folyóirat áttért a számítógépes
munkára és már nem volt szükség kivonatírókra.
Kb. két év múlva jelentkezett nálam egy kolléga, aki ugyanott dolgozott
Budapesten, ahol én, és családjával Kanadába szándékozott jönni kenyai
szerződéses munkája után: Kemény Tibor. Nálunk éppen volt egy neki való
állas, én őt ajánlottam, és felvették. Attól a pillanattól kezdve, hogy kanadai
földre tette lábát már fizetést kapott, nálam jóval többet, mert orvos volt.
Amikor nálunk dolgozott már kb. 6 hónapja, bementem a főnökömhöz és megkérdeztem
tőle, hogy miért nem kapok több fizetést, mikor Kemény dr. ugyanolyan munkát
végez, mint én és ő többet kap. Mondta: "Igazad van". Mindjárt majdnem
megduplázodott fizetésem, kb. $22.000/év lett, 1970-ben.
Mindez addig tartott amíg Arnold Mannell nyugdíjba nem ment. Utána, ma
sem tudom kinek az ajánlására, az USA-ból hoztak egy új főnököt, neve Jim
Long, pedig lett volna nyugdíjazáshoz még nem közelálló nagytudású munkatárs
az osztályon, Ed Middleton, David Clegg, Roy Hickman. De ez a Jim Long,
akinek a nevét sehol sem tudtam megtalálni pl. a Chemical Abstracts, vagy egyéb
szakfolyóiratban, tudomásom szerint nem közölt soha semmit sem, nem értett a
szakmához és, ami ennél fontosabb, nem vállalt semmiért sem felelősséget, semmit
sem írt alá. Úgyszolván lehetetlen volt alatta dolgozni, produkálni. Végül is
abban állapodtunk meg a főnököm főnökeivel, tehát igazgatói és
miniszterhelyettesi szinten, hogy maradok még a munkahelyemen még egy évig, 66.
születésnapomig, de munkám csak az lesz, hogy az általam először az osztályra
bevezetett komputer segítségével feldolgozom az egyik legfontosabb
élelmiszer-szennyezőanyag, az ólom, vonatkozó bibliográfiáját. Kb. 3000
közleményt dolgoztam fel egy év alatt, olyan formában, hogy mindenféle
szempontból rendelkezésre álljanak az adatok. Nem tudom fenntartották-e ezt a
rendszert és folytatták-e a munkát, mert mikor befejeztem a munkát rövidesen
átköltöztünk Edmontonba és megszakadt a kapcsolatom az osztállyal.
Fiam, Gábor, közben megnősült és munkát kapott Genfben, az
International Labour Office munkaegészségügyi intézetében. Feleségével
Barbarával és kisebbik fiával, Roberttel ma is ott
él (idősebb fia, Patrick unokám közben felnőtt, és ma Vancouverben tanul). Lányom, Liz pedig geológus lett és férjhez
ment Philippe Erdmer geológushoz és itt él Edmontonban két fiával,
Paul-lal es Timothy-val (Tim). Ezért költöztünk Edmontonba.
Nekem tehát sikerült elhelyezkednem, de Erzsinek nem. Kiderült, hogy Kanadában
csak olyan könyvtárosok dolgozhatnak, akiknek kanadai diplomájuk van, vagy külön
vizsgával érvényesítették külföldi diplomájukat. Ezt Erzsi nem igen tehette
meg, mert nyelvtudása sem volt elegendő és a helyi szaktudása sem volt meg.
Egyszer ugyan sikerült, még Ottawában, bejutnia egy könyvtárba, mint
segédkönyvtáros, de mikor a főnöke előtt kiderült, hogy Erzsi franciául is tud,
és ráadásul még a németet is kicsit ismeri, sőt cirillbetűs írást is el tud
olvasni, rögtön megszüntette ideiglenes állásat: félt tőle, mert láthatóan
többet tudott nála. Erzsi is élvezte ugyan a kanadai tiszta légkört, a gyerekek
lehetőségeit, de nosztalgiája volt a jó budapesti állása miatt.
Különben minden jó lett volna, de 1974-ben kiderült, hogy a balmellében egy kis
daganat keletkezett. Abba nem egyezett bele, hogy egész mellét levegyék, de a
daganatot kioperálták, látszólag semmi sem maradt benne, de a szövettani lelet
rosszindulatú volt. Hat év múlva a hónaljában keletkezett megint valami, eltávolították,
látszólag nyom nélkül. Végül azután 1989-ben, már Edmontonban jelentkeztek újra
tünetek, de most már sajnos komolyabbak, mellcsontjában, majd tüdejében voltak
áttételek és az orvos közölte, hogy operálhatatlan. Hamarosan, 1990 elején már
légzési nehézségei voltak, és oxigén palackból hosszú csövön kellett légzését
segíteni. A házban azonban szabadon mozgott, főzött, a kis Paul-t ellátta mikor
nálunk volt, és különben úgy éltünk, ahogyan addig.
Erzsit súlyos állapotban vitték be 1990 május 9.-én az edmontoni egyetemi kórházba.
Gábort gyorsan értesítettük, másnapra meg is jött Genfből. Erzsi már nem tért magához, és május 12.-én este meghalt. Hamvait,
kivánságának megfelelően, Gábor magával vitte, majd elvitte Budapestre is és
Erzsi bátyjával Lacival együtt a budai hegyek között szétszórták.
Nagyon jó házasság volt mindvégig, szerettük egymást, egyforma volt izlésünk
majdnem mindenben, közösek voltak barátaink és ellenségeink is. Nem hiszem, hogy
41 év alatt előfordult volna hogy megbánjuk hogy együtt vagyunk. Egyedülmaradva
teljesen elveszettnek éreztem magamat, de azt is éreztem, hogy Erzsinek igaza
volt abban amit halála előtt nekem mondott: ne maradjak egyedül ha ő előbb menne
el. Azt hiszem, hogy egy jó házasság után az szokott történni, hogy az
egyedülmaradt újra keres magának társat. Rossz házasság után lehet, hogy nem.
Ezért megkértem Ági unokahugomat, hogy tegyen be egy apróhirdetést a Magyar
Nemzet-be, mondván: “Özvegyen maradt 70-éves, Észak-Amerikában letelepedett
férfi, magáhozillő feleséget keres...”: 130 válaszlevelet kaptam. Tizenötre
válaszoltam, utána 7 levélre kaptam újabb választ, októberben utaztam látogatóba
Budapestre, majd Miamiba, mert oda is eljut a Magyar Nemzet. Végül is, 1991
januárjában összeházasodtunk Máthé Julcsával Miami-ban. Nagynehezen
megkaptuk számára a kanadai bevándorló vízumot és végre decemberben
hazaérkeztünk Edmontonba.
Most már 83 éves vagyok, még nincsen befejezve a történet, de annak megírását már
másra hagyom.
Edmonton, 2002 október 18.-a