Tehát ez volt 1949-ben és tovább is izgultunk. Beköltöztem Erzsi ÁVI-ban
levő szobájába, onnan jártam dolgozni, csak az utcán kellett
átmennem. Nagyban ment a polarográfiás munka, a rutinmunka mellett,
és már 1952-ben megjelent első dolgozatom ebben a témában.
Sajnos voltak bonyodalmak. A Rajk-perrel kapcsolatban megszólalt két jóakaróm : Varga Lajos
és Serény Béla, mindketten orvosok és az OKI dolgozói, pártgyűlésen
felszólaltak és felhívták a figyelmet rám és azt mondták, hogy
én is Svájcból tértem haza és lehet, hogy én is áruló vagyok.
Egyébkent semmit sem tudtak rólam, csak a párt iránti kötelességük
miatt szorgoskodtak. Varga Lajos eredetileg tisztifőorvos volt
Gödöllőn, Endre László alispánsága alatt - Endre László a
nyilas párt egyik vezetője volt, résztvett, irányitóként a zsidók
deportálásában, és 1945 után elitélték és kivégezték. Serény Béla
pedig az OKI-ban dolgozott a bakteriológián, zsidó volt, és normális
embernek tűnt eleinte. A vége az lett, hogy behívattak a IX.
Kerületi pártbizottsághoz és ott Várterész elvtárs, szintén
orvos, beszélgetett velem, kifaggatott kapcsolataimról, de
láthatólag velem érzett és végül is az egészből nem lett semmi, csak
izgalom. Serény Bélával sokkal későbben, 1966-ban véletlenül
találkoztam, amikor a budai hegyekbe mentünk kirándulni, mikor
indultam feléje hátrafordult és gyorsan távozott, tehát emlékezett a
kedves múltra.
Erzsi közben tovább tanított az ÁVI-ban, ahova meghivták ideológiai
oktatónak Szilágyi Pétert. Ez az oktató a falusi
lányokat, akik az ÁVI-ban voltak, elkezdte kérdezgetni szokásaikról,
különös tekintettel arra, hogy járnak-e templomba. Mikor kiderült,
hogy járnak, elkezdte őket egyenként faggatni ezzel kapcsolatban,
behívta őket külön és állandóan magyarázta, hogy mennyire reakciós
dolog templomba járni. A lányok sírtak, panaszkodtak, Erzsi próbált
közbelépni, de ezzel nem ért el semmit. De ezzel az emberrel még
majd találkozunk a későbbiek során.
Közben Erzsi, az igazi érdeklődésének megfelelően, elkezdett járni az esti
egyetemre, és magyar irodalmat, majd későbben könyvtárosi szakmát is
tanult. Az ÁVI elköltözött az OKI területéről, de mi ottmaradtunk
lakni, nem volt más lakásunk. Erzsi közben, mivel az egyetemen
már elért egy fokozatot, új állást kapott: magyar irodalmat kellett
tanítania egy olyan tanfolyamon, ahol cirkuszi bohócokat és
artistákat tanítottak. Ezek a fiatalok általában vándorcirkuszi
családokban nőttek fel, nem jártak rendesen iskolába, de
intelligensek voltak és kitűnő humorérzékük volt. Ezt a két évet
Erzsi nagyon élvezte és sokat mulattunk élményein.
Közben megszületett első gyerekünk, Gábor, 1950-ben, majd 1955-ben
Erzsébet Mária, későbben Marinak, vagy Liznek
neveztük.
Erzsi közben állást kapott a Magyar Nemzeti Múzeum
épületében elhelyezett Országos Széchényi Könyvtárban. Ezt a munkahelyet nagyon
szerette, az információs részletben dolgozott és a könyvtár
látogatói először az ő asztalához kerültek, ő adott tanácsot arra,
hogy hol keressék a könyveket. Sok iró, pl. Moldova, Karinthy
Ferenc, Örkény, voltak kliensei és nagyon élvezte a
munkát.
A második gyerek megszületése után végre kaptunk lakást, valószínűleg
azért, mert nem akartunk egyébként kiköltözni a volt-ÁVI szobánkból,
ahol az OKI laboratóriumot akart berendezni. Megkaptuk tehát a kis
lakásunkat a Kerepesi úti lakótelepen, három kis szoba, előszoba,
fürdő, konyha: összesen 57 négyzetméter. Központi fűtés, meleg víz
nem volt, pedig a ház újonnan épült.
Ezután jött a magyar forradalom 1956-ban. Október 23.-án Erzsi, sok más
munkatárssal együtt résztvett a felvonulásban, azután hazament a
Kerepesi úti lakásunkba, én pedig este elmentem a Petőfi kör utolsó
gyűlésére, a Gólyavárba, az egyetem területén, a Nemzeti Múzeum
mögött. Itt volt az orvos-vita és Magos Laci is előadást
tartott. A közelben volt, a Múzeum utcában, a Magyar Rádió épülete,
ahol a tüntető tömeg összegyűlt, és ahol a kirendelt katonaság
lövöldözni kezdett. Evvel kezdődött tulajdonképpen az 56-os
felkelés. A Gólyavári ülésre be is jött valaki, hogy menjünk át a
rádió épületéhez és vegyünk részt a felkelésben. De senki sem ment
át, a lövöldözés folytatódott és nekünk nem volt fegyverünk. Én
éjféltájban elindultam hazafelé, de a villamosok már nem jártak,
több fel is volt döntve. Végig a Rákóczi úton gyalog mentem, a járda
szélén a kirakatok már be voltak törve. A Keleti Pályaudvarnál aztán
még kaptam HÉV villamost, és éjjel 2 órára hazaértem. Erzsi már
aludt, és minderről nem tudott.
Másnapra már a villamosok nem jártak, a telefon sem működött. A közeli boltokban
azért lehetett vásárolni, a Kerepesi úti kenyérgyárba gyalog mentem
át és hoztam haza, sorbanállás után, 4 kétkilós kenyeret, amiből
hármat a szomszédoknak adtam át. Három napig nem mentünk ki a
házból, azután a rend nagyjából helyreállt és bementünk
dolgozni. Azután, november 4.-én jött a szovjet ellentámadás, a
lakótelepünk közvetlen szomszédságából lőtték ágyukkal a várost.
Megint néhány napig otthon ültünk.
1956 elején, amikor már a Petőfi kör és más hasonló mozgolódások hatására
a párt kezdett rogyadozni és a munkahelyi pártszervezetek próbáltak
valahogyan változtatni a dolgokon, a politikailag kompromittált
vezetők helyett igyekeztek másokat bevonni. Így tiltakozásom
ellenére engem választottak meg párttitkárnak az ÉTI-ben. Mikor
azután átadták nekem a kis irodát, ami a párttitkárnak járt,
kinyitottam a páncélszekrényt és üresen találtam. Kérdeztem, hol van
a tagok jegyzéke és a hozzátartozó “jellemzések” és egyéb iratok.
Átadták a kerületi pártszervezetnek, mondták. Szóval nem tudtam
megtenni, amit akartam: átadni a bizalmas feljegyzéseket az érdekelt
személyeknek. Egészen október 23.-áig semmi sem történt az ÉTI
pártszervezetben, és a forradalom után a Magyar Dolgozók Pártja (MDP, ez
volt a kommunista párt hivatalos neve) elkövette azt a hibát,
hogy feloszlatta magát és újraalakult mint a Magyar Szocialista
Munkáspárt (MSzMP). Felkérték a volt tagokat, hogy csatlakozzanak, a többség ezt
nem tette meg, én sem. Így lettem párttitkárból pártonkívüli.
Természetesen Erzsi sem csatlakozott. 1956 előtt nem lehetett kilépni
a pártból, de azután meg lehetett tagadni a belépést.
Persze ennek is voltak következményei, de ezen az alapon már nem
vehették el a munkát, a beosztást az embertől, de négy évig tartott
amikor végül is mégis kaptam útlevelet és utazhattam.