Az ÉTI, az OKI és az OKI-hoz tartozó Állami Védőnőképző
Intézet (ÁVI) közös kommunista pártszervezetéhez tartoztak és közös
taggyűléseink voltak. Így ismerkedtem meg az ÁVI igazgatójával,
Bazsik Renátá-val.
Az ÁVI-ban kb. 300 lány tanult, 20-25 évesek és én (és
mások is) szívesen mentünk át a bentlakó Renátához, nézegettük a
fiatal lányokat. Egy idő mulva Renáta megkérdezte: “Tulajdonképpen kinek a
kedvéért jársz ide, Bohus Márta, vagy Erdész Erzsi érdekel?”
“Erdész Erzsi”, válaszoltam. “Akkor mondjad meg neki” mondta Renáta. Meg is
mondtam. Erzsi sokat olvasott, olyan könyveket mint én, sokban egyezett az
izlésünk. Tudtam, hogy nemrégen végzett az ÁVI-ban, de nem küldték ki valahova
egy faluba egészségügyi, családlátogató, iskolában előadó védőnőnek, hanem ott
tartották az ÁVI-ban tanárnőnek. Én azt hittem, hogy mint a legtöbb védőnő, ő is
parasztlány, bár feltünt olvasottsága, nyelvtudása (francia), és mikor már
“komolyabbra fordult” a dolog, kiderült, hogy apja, Erdész Ernő,
görög-latin tanár a Zsidó Gimnáziumban, anyja pedig Fürst Jelka (Helena),
az eredetileg prágai, majd délvidéki Fürst családból származik.
Erdész Ernő apja tanító volt, nagy családdal, kevés
pénzzel. Így Erzsi apja, amikor egyetemi hallgató volt, egy vagyonos
arisztokratának lett a titkárja, evvel tartotta el magát. Megtanulta az újgörög
nyelvet is, de soha sem volt alkalma, pénze, hogy Görögországba látogasson.
Mikor végzett, elküldték tanítani az Újverbászi középiskolába, Bácskába. Egy barátja azt
mondta neki: Ha Újverbászra mész, meg fogod ismerni a Fürst családot, van egy
csomó szép lányuk, az egyiket feleségül fogod venni. Úgy is lett. Mikor aztán az
I. Világháború után Újverbászon megkövetelték, hogy a tanárok hűségesküt tegyenek a
Szerb-Horvát-Szlovén (később Jugoszláv) államnak, Erdész Ernő megtagadta és erre kiutasították az országból.
Hosszú ideig mint menekültek egy vasúti kocsiban laktak Budán és csak sokkal
későbben költöztek a pesti Damjanich-u. 30-ba, a Zsidó Gimnázium közelébe. Amíg Budán
laktak, Ernő sokat járt a Hadik kávéházba sakkozni - többek között Karinthy
Frigyes-sel. Erzsi pedig elemi iskolában egy osztályban volt Kaiser Mártá-val,
a Hadik kávéház tulajdonosának lányával.
Rövid udvarlás után megkérdeztem Erzsit hogy akar-e
feleségem lenni. Eleinte azt mondta, hogy nem akar, mert nem akar családot, “nem
érdemes engemet szaporítani”, mondta. Lassan kiderült, hogy elég sivár
gyermekkora volt és kevés önbizalma. Testvérei Dr. Erdész László, ügyvéd,
majd katonai bíró, majd gyermekbíróságon bíró, és Erdész Judit, Vidor
Andrásné, nála sokkal idősebbek voltak, az I Világháború előtt születtek, ő pedig
1923-ban. Erzsi apja el volt merülve
filológiai tanulmányaiba (még mindig itt van nálam egy vastag füzete, tele írva
görög szöveggel: fogalmam sincsen miről szól). Erzsi anyja pedig nagyon el volt
foglalva, próbált valahogy pénzt csinálni, kevés volt a tanári fizetés, ő pedig
varrt, vásárolt és adott el dolgokat, nem igen figyelt ő se Erzsire. A
zsidótörvények miatt Erzsinek különben sem volt reménye, hogy elhelyezkedjen,
vagy egyetemen, vagy főiskolán tovább tanuljon, ezért ott hagyta a gimnáziumot
16 éves korában. Mivel igen tehetségesen rajzolt, elment a közelükben, a
Damjanich utcában élő
Jaschik Álmos
(1885-1950) képzőművészeti magániskolájába, ahol
rajzolni, festeni és grafikát tanult. Később aztán szépen kifestett
lámpaernyőket készített rendelésre és evvel keresett pénzt. De a háború után el
akart kerülni hazulról és így került az ÁVI-ba, ahol 3 vagy 4 éves tanfolyamon
kiképezték védőnőnek, bentlakásos iskola volt, tehát nem kellett otthon laknia.
Továbbra is udvaroltam, és kértem, hogy jöjjön hozzám,
majd mikor újra visszautasított, szabadságot vettem ki és elutaztam a
Balatonhoz, Fonyódra. Pár nap múlva Erzsi utánamjött, és akkor már megegyeztünk
és elhatároztuk hogy kb. egy hét múlva, 1949 június 15.-én
összeházasodunk. Visszautaztunk Budapestre, bemutattam Erzsit szüleimnek, és ő
engem az ő szüleinek, a szülőket egymásnak, minden ment a maga módján.
Közben meghívást kaptam volt svájci barátaimtól, hogy
menjek velük egy visegrádi kirándulásra, hajóval hétvégén Visegrádra. Ha
elmentem volna, akkor talán más lett volna azután a sorsom...
1949 június 15.-én az OKI igazgatója ideadta az egyik
hivatalos kocsiját, egész napi használatra, és elindultunk Budafokra. Útközben
eszembe jutott, hogy nincsen nálunk jegygyűrű, megálltunk egy
ékszerésznél és
vettünk két reánkillőt. Megjelentünk a Városházán, ahol már vártak apámék és
Erzsi szülei, és ott régi barátunk Polacsek elvtárs, a polgármester és
egyben közjegyző, aki 5 perc alatt összeadott minket. Nem volt semmi szertartás, a
gyűrűket felhúztuk, megcsókoltuk egymást
és elvonultunk szüleimhez ebédre. Volt jó ebéd, jó bor és sok beszélgetés, az öregek egyre jobban megismerték
és szerették egymást. Ezután átmentünk Erdészékhez uzsonnázni, majd este az ÁVI-ba,
ahol meglepetésünkre ünnepi vacsora készült, ahol én, az egyetlen férfi a
jelenlevő kb. 350 lánnyal vacsoráztam.
Volt éneklés, kis beszédek, koccintás, jókivánságok, célzások az eljövendő órákra
és napokra: de hogy valóban mi lesz másnap, arra senki sem gondolhatott.
A svábhegyi (bocsánat: szabadsághegyi) Erzsébet szállóban
foglaltam szobát, a neve miatt, de elviselhető hiba volt. A szálló tele volt
öreg lakókkal, vendégekkel és mi nagyon feltüntünk, mint nászutasok. De minden
jó lett, megvolt a szoba es végre egyedül voltunk.
Aztán másnap jött a hideg zuhany. Amint kiléptünk a ragyogó időben a már szépen
rendbehozott sétányokra, vettünk egy Szabad Népet és
rögtön fejbeütött minket a nagybetűs cím: ez volt az első közlemény
Rajk László (külügyminiszter) peréről (vádirat csak szeptemberben jelent meg
egészében). De már akkor, 1949 június 16.-án szerepelt a vádlottak nevei között
Szőnyi Tibor(a központi pártbizottság káderese), és későbben jött a
többi: Kálmán András (osztályvezető az egészségügyi minisztériumban),
Demeter György (egy gyár igazgatója), Hódos György (a legfontosabb
svájci újság, a Neue Zürcher Zeitung budapesti tudósítója), Demeter Róza
(szintén gyárigazgató), Somló György (a Nitrokémia Robbanóanyaggyár
igazgatója): mind svájci ismerőseim, barátaim, akikről nem tudtam feltételezni,
hogy árulók legyenek, mindegyik sokkal inkább volt kommunista, mint én. Engem
csak az vonzott közéjük 1945-ben, hogy a háború alatt Olaszországban láttam,
hogy a német megszállók és olasz csatlósaik ellen az olasz kommunista partizánok
harcoltak legjobban. Mindenesetre a hírek nagyon megrendítettek bennünket és
hetekig, hónapokig vártuk, hogy mikor csengetnek, vagy kopogtatnak az ajtónkon,
hogy engem is elvigyenek. Későbben kiderült, hogy Demeter Ri-t részletesen
faggatták arról, hogy mit tud rólam: úgy látszik én is sorrakerülhettem volna, de
már elég áldozat volt a kezükben, akiket rá kellett testi és lelki kinzásokkal
venni a hamis vallomásokra. Ezenkívül én talán azért nem kellettem, mert én nem
voltam magas állásban, és nem is kerestem magamnak ilyet, inkább kutató vegyésznek
akartam maradni. A fent felsoroltak közül Rajkot és Szőnyit kivégezték, Kálmán András pedig, amikor
1952-ben újra meg akarták vádolni cionista összesküvés ürügyén, öngyilkos lett a
börtönben. A többi több év börtönt kapott és végül is Sztálin halála után 1954-ben az
összes vádlottat kiengedték, ”rehabilitálták” és kárpótlásul majdnem mindegyik életbenmaradt
útlevelet kapott és távozhatott az országból. Csak Somló György maradt otthon,
sőt belépett újra a kommunista pártba.
Tehát ez volt a nászajándék: a Rajk per és az utána
következő állandó félelemmel teljes hónapok. Ráadásul Erzsinek egy héttel a
házassagkötésünk után el kellett mennie Gödöllőre pártiskolába, ahol két hétig
magyarázták neki a Rajk-per részleteit. Kevesen voltak akik elhitték, de senki
sem mert ellentmondani.
Ez volt június 16.-án. Június 17.-én volt anyám
születésnapja. Igazán nem volt kedvünk kiutazni Budafokra ebben a felkavart
állapotunkban: telefonáltam egy barátomnak, hogy vegyen neki egy csokor virágot
és küldje el az én nevemben. Mi pedig csak telefonon gratuláltunk neki.