Több mint egy hónapi utazás után 1945
júniusában érkeztünk Pécsre, a vasút működött. Első dolgom az volt, hogy
kimentem az állomásra és megkértem az állomásfőnököt, hogy kérdezze meg
telefonon budafoki kollegájától, hogy szüleim életbenmaradtak-e. Rögtön
megtudtam, hogy megvannak, otthon vannak. Beszálltunk a zsúfolt vonatba (az
ablakon keresztül) és néhány óra múlva elbúcsuztam Ri-től, és leszálltam
Budafokon. Otthon találtam őket, a házat már nagyjából rendben, sőt azt is
megtudtuk egy héten belül, hogy öcsém, Ottó is megvan. Hazaérkezett Boros
kis-Béla és mondta, hogy Ottó kórházban volt, kiütéses tífuszt élt túl, de már
jól van és útban van Ausztriából, ahova a németek vitték, és ahol az amerikaiak
felszabadították. Így a család egyben volt, de budapesti ága nagyon megcsonkult,
ahogyan már írtam.
Ottóval azután elmentünk és tagnak jelentkeztünk a Magyar
Kommunista Párt budafoki szervezeténél. A párttitkár:
Sebes Gusztáv, aki néhány
évvel azelőtt a magyar futball-válogatott tagja volt, a háború után ugyanannak az edzője,
és később a híres "Aranycsapat" szövetségi kapitánya.
Minden nagyon simán ment, Budafokon akkor már túl voltak azoknak a sváboknak a kitelepítésén, akik a
Volksbund, a német nemzetiszocialista párt által szervezett mozgalom tagjai
voltak. Budafokon csak ezeket telepítették ki Németországba, mert a budafoki
svábok nagyrészt gyári munkások voltak, és tagjai a Szociáldemokrata Pártnak.
Akik helyükre, házaikba jöttek, azok viszont főleg csehszlovákiai magyarok
voltak, akik nem politikai okokból, hanem csupán nemzetiségük miatt kerültek
kitelepítésre.
Apám dolgozott, én pedig állás után néztem. Nem volt sok
lehetőség. A legtöbb gyár még romokban hevert, nem vegyészekre, hanem
építőmunkásokra volt szükség. Végül a Szervita gyógyszergyárba vettek
fel, ez egy új kis gyár volt, ahol többek között néhány szulfonamid-készítmény
szintézisét, klóretil (klóretán) előállítást
és hasonlókat csináltam, a klóretil előallítását néha éjszakai műszakban. A gyár tulajdonosa és igazgatója Ráth
(Róth) István volt, egy erdélyi vállalkozó (inkább szélhámos), aki
gondolom, úgy sejtem, azon keresett pénzt, hogy összeköttetései révén egy ideig
az ő kezében volt a Magyarországon gyártott ópiumszármazékok exportja: nem
tudom, hogy ezek a származékok mindig valódi, hivatalos ciműkre érkeztek-e.
Mindenesetre a jó összeköttetések egyik jele az volt, hogy Ráth István lánya
ösztöndíjjal utazott Svájcba az akkori miniszterelnök, Nagy Ferenc lányával
együtt, majd mikor Nagy Ferenc éppen külföldi úton volt, Rákosi-ék
átvették a hatalmat és üzentek Nagy Ferencnek: ha kintmarad, családját és
vagyonát utánaengedik. Kint maradt.
Ráthnak összeköttetése volt
Szent-Györgyi
Albert (1893-1986) Nóbel-díjas szegedi (és budapesti) egyetemi tanárral, a
C-vitamin fölfedezőjével is, akinek közreműködésével ATP-t
állított elő a Szervita gyár, úgy, hogy Szent-Györgyi Albert jelenlétében, és az
én jelenlétemben, behoztak egy lovat a laboratóriumba, leütötték, szakszerűen
és a vágóhídi munkások gyors munkája nyomán a ló izmai 10 percen belül, már
megdarálva voltak egy alkohollal teli medencében. Később Ráth Szent-Györgyivel
együtt disszidált. De akkor már nem dolgoztam a Szervitában.
Én mindenesetre olyan munkát szerettem volna, ami
kutatással jár, még akkor is, ha kevesebb lesz a fizetésem, és ezért apám egyszer
elvitt az Országos Közegészségügyi Intézetbe (OKI, az
OKK egyik elődintézménye), az igazgató,
Gortvay György, apámnak
évfolyamtársa volt az egyetemen, szintén tagja
volt a Galilei körnek. Megkérdezte apámtól, hogy harcos kommunista vagyok-e.
Miután erre tagadó választ kapott, felvett, és
Sós József
élelmezésegészségügyi osztályába irányított. Mikor Ráth Istvánnak megmondtam,
hogy otthagyom a Szervitát és elfogadtam egy állást az OKI-ban, azt mondta:
megkapod az itteni fizetésedet még hat hónapig, meg voltunk veled elégedve. Ez
nekem jó volt, hiszen a Szervitánál 400Ft/hónap volt a fizetésem, az OKI-ban
pedig csak 270Ft. De Ráth persze azért volt ilyen nagyvonalú, mert azt hitte,
hogy az OKI gyógyszerellenőrző osztályára kerülök, ami neki jó összeköttetést
jelentett volna.
Sós Józsefnél a munkám leginkább arra irányult, hogy
beküldött és gyanús ételmintákat vizsgáltam esetleges mérgező fémek jelenlétére
(ólom, higany, arzén), vagy más szennyező anyagokra, mint növényvédőszerek, stb.
De bőven akadt gyárlátogatás, mezőgazdasági üzemek látogatása. Rövidesen Sós
Józsefet kinevezték egyetemi tanárnak, és az osztály pedig amelyben
dolgoztam, a Fővárosi Vegyvizsgáló Intézet néhány részlegével együtt önálló
lett, ez lett az Országos Élelmezéstudományi Intézet (OÉTTI, röviden ÉTI). Igazgatója
Tarján Róbert
(1913-1979) lett, és az én főnököm az Élelmiszer-Toxikológiai Osztály vezetője, a fővárosi intézetből átjött Cieleszky Vilmos
Osztályunkon volt még Székácsné
Dénes Anna, vegyész, akivel sokat dolgoztam együtt. Ezt a Dénes Annát,
férjével együtt azután Sztálin halála előtt valamivel letartoztatták, mert elő
akarták készíteni, szovjet mintára, a magyarországi orvos pert. Sztálin halála
után rövidesen kiengedték őket, bocsánatkérés nélkül. Anny rögtön megkapta
elmaradt fizetését, férje, István, aki az OKI-ban dolgozott, nem kapott semmit
vissza. Ezenkívül egy ideig nálunk dolgozott Angyal Gyuri is, akivel igen
jóban voltam. Ő is Debrecenből jött, mint Cieleszky Vilmos, de valami okból,
amit előttem egyikük sem tisztázott, nem voltak jó viszonyban. Gondolom,
Cieleszky még Debrecenben megengedte magának, hogy antiszemita módon
viselkedjen. Pesten ezt már nem tette nyíltan: igen óvatos, mondhatnám gyáva
ember volt, soha sem lépett be egy pártba sem, de viselkedésén meg-meglátszott,
hogy hogyan gondolkodik. Angyal Gyuri azután más osztályra került, de engem
mindig tájékoztatott munkájáról, és, gondolom, néha segítségére voltam.
Osztályunkon egy ideig még jelen volt Molnár Margit is, de, mint mondom,
jelen volt, de nem igen produkált olyasmit, amire emlékeznék.
Osztályunkon főleg analitikai munka folyt, de véletlenül
úgy fordult, hogy Magyarországon elsőként vezettük be a polarográfiát, egy
elektrokémiai módszert amit a prágai
Jaroslav
Heyrovský (1890-1967) talált
fel, aki ezért Nobel-díjat kapott 1959-ben. A polarográfia egy csepegő
higanyelektródával történő elektrolízisen alapul1 és metodikája eléggé
munkaigényes és elég nagy fizikai-kémiai felkészültséget kíván. Eredetileg úgy
volt, hogy én megyek ki Prágába Heyrovský-hoz tanulmányútra, de az utolsó
pillanatban visszavonták útlevelemet, és helyettem Cieleszky utazott ki hozzá.
Őt, bár nem volt tagja a kommunista pártnak, mégis
megbízhatóbbnak vélték, mint engem. Talán azért mert nem is tudott magyaron
kívül más nyelven beszélni.
Az első közleményem Magyarországon az aszkorbinsav
polarografikus meghatározása, ami különösen azért volt érdekes, mert nem az
elektródán történő redukción alapul, hanem oxidáción: ez tehát “fordított
fázisu” polarográfia volt, ami akkor újdonságnak számított. Tulajdonképpen ez is
olyasmi volt, mint az olasz közleményem: a továbbiakban is igyekeztem inkább
kevés munkával valami újat csinálni, mint sok munkával, adatgyüjtéssel hozni
össze egy közleményt. De azért volt részem sok ú.n. rutinmunkában is, Svájcban
sok száz piknométeres, tehát nagyon munkaigényes alkoholmeghatározást végeztem,
a toxikológiai osztályon pedig nagyon sok kvantitatív analitikai munkát, pl.
arzénmeghatározást ételekben, permetezett gyümölcsökön.
De itt most nem akarok kitérni munkám részleteire, hanem
majd csatolom közleményeim jegyzékét.
1 Heyrovský
beszéde a polarográfiáról a Nobel-díj átvétele alkalmából
itt
megtalálható.