In English
Tartalomjegyzék
Elutaztam Bellagióba, de előbb megbeszéltem Benedek Matyival, hogy ő is jön utánam, majd találkozunk útközben. Bellagióban megkaptam az embercsempész címét, aki Menaggióban lakott, a tó nyugati partján. Oda átmentem a kompon, megtaláltam nagy nehezen a csempészemet, aki ott tartott vacsorára és éjjel aludni, majd biciklivel, kis csomaggal elindultunk a tó nyugati partján dél felé. Útközben valóban találkoztunk az autóbusszal, amin ott volt Matyi, leszállt és odaült elém a bicikli vázára és mentünk délnek és Tremezzo után valamivel letettük a biciklit és indultunk nyugat felé egy ösvényen felfelé. Szerencsénk volt, mert 1944 február 25.-én lehettünk volna hóviharban is, de ragyogóan sütött a nap és alattunk fénylett a tó. A svájci határ csak néhány kilométerre volt, de magasan, kb. 1500 méter körül. Mikor már a határ közelében voltunk egy völgyből előtünt egy olasz katona, fegyverrel a kezében. Harcos megjelenéséből csak az vont le valamit, hogy hátán, spárgán lógott egy teli tejesüveg. Megállított bennünket, azt hitte csempészek vagyunk. Megmondtuk neki az igazat, zsidók vagyunk és Svájcba akarunk átjutni. Azt mondta, hogy erre most nem mehetünk, mert német járőrök vannak a közelben. Éjjel kell megpróbálnunk. És jó szerencsét kivánt. Kapott egy kis borravalót.
Az olasz-svájci határvidék, ahol az itt leírt események részben lezajlottak 1944 februárjában.
Kerestünk valami helyet, ahol meghúzódhatunk es találtunk is egy kövekből összehordott házikófélét, amit nyáron juhpásztorok használtak. Bent volt már két idősebb cremonai olasz zsidó, egy svájci lány és egy vezető. Ők szintén így akartak átjutni a svájci határon. Ott várakoztunk a sötétedésig és azután éjfél után eljutottunk a svájci határhoz, ami nem volt más, mint egy kb. félméteres kőből összerakott kerítés. Az olasz csempészek átvették a pénzt és futottak vissza, mert őket a svájciak megbüntették volna. Mi pedig várakoztunk, ahogyan lehetett, majd hajnalban elindultunk hogy találjunk már egy határőrt, aki gondjaiba vesz. Emberekkel találkoztunk, akik azt mondták, hogy már elment a járőr, menjünk csak tovább, majd előbb-utóbb találunk valami egyenruhást. Végül is találtunk. Bevittek egy határőrségi épületbe, a svájci nőt igazoltatták és rögtön elengedték, nekünk pedig várnunk kellett kb. egy óra hosszat, majd egy teherautóra raktak fel és elvittek Luganóba. Útközben még láttuk az út mentén, két rendőr között a svájci útitársnőnket, láthatóan letartóztatták.
Luganóban megtörtent az igazoltatás és végül is befogadtak bennünket, mint menekülteket. Elvittek egy menekülttáborba, ahol kb. két hét múlva megkérdezték tőlünk, hogy mit akarunk. Lehetett olyan táborba menni, ahova főleg családosok, öregek, vagy betegek mentek, ahol nem kellett dolgozni. Vagy olyan táborba, ahol dolgozni kellett és ezért fizettek is. A munka nélküli táborban napi Sfr 1,50 zsebpénzt adtak, a munkatáborban pedig kb. Sfr 5,00 járt. Én természetesen a munkatábort választottam. Hedingen volt a kis város neve, Zürich kantonban, ott volt a tábor, ahol kb. 60-személyes barakkokban laktunk, jól voltak fűtve, elég jó volt a koszt, bár a szakács sajnos német volt. A munka: erdőirtás, a gyökerek kiszedése, a talaj megtisztítása, majd burgonya ültetése. Ez jó munka volt, nem nagyon nehéz és én közben a tábor könyvtárosa lettem, kéthetenként cserélték a könyveket: német, francia, angol, olasz és jiddis könyvek voltak, kb. 3-4000 kötet. Szombat - vasárnap szabad volt, munka után is lehetett szabadon sétálni és lemenni a falúba és ott kávét, vagy bort inni, ha az embernek pénze volt. Nem volt sok, persze, mert akkor még cigarettáztam is, ami pénzbe került.
Nyár közeledtével a táborban megjelent a közeli Affoltern a/A (am Albis: egy folyó neve) OVA (Obstverwertungsgenossenschaft Affoltern am Albis) gyümölcsfeldolgozó gyár embere aki munkásokat toborzott. Svájcban akkor kevés volt a munkás, mert sokat behívtak a hadseregbe. Én persze jelentkeztem. Mikor a gyárban jelentkeztünk, én mindjárt bementem az igazgatóhoz és mondtam, hogy én munkára jelentkeztem, és bármilyen munkára vállalkozom, de ipari vegyész diplomám van és talán van ilyen emberre is szükségük. Mindjárt mondta, hogy a laboratóriumba oszt be, a svájci vegyész mellé, de a fizetésem csak a munkásfizetés lesz. Mivel a svájci szakszervezetek megkövetelték, hogy minden munkás, még ha menekült is, ugyanolyan fizetést kapjon, mint a svájciak, a munkásfizetésem kb. Sfr 400 volt havonta, ami nagy pénz volt akkor, kb. $100. A svájci vegyészt, akinek képzettsége sokkal az enyém alatt volt, hamarosan behívták katonának, én lettem a gyár egyetlen vegyésze, de nem sokáig, mert magam mellé vettem egy szintén menekült olasz vegyészt, Bruno Levi-t, aki Padovában végzett.
Így dolgoztam, viszonylag jól kerestem és szabadon mozoghattam. A hétvégeken be is utaztam Zürich-be, ahol találkoztam Demeter Györggyel, ő volt az aki Bolognában is fogadott 1937-ben, Boros Magdának volt valamilyen ismerőse. Náluk azután találkoztam Friedlander Mártával, aki újonnan jött menekült volt. Mikor Debrecenben 1944-ben felsorakoztatták a zsidókat mielőtt vagonba tették őket, felolvastak egy névsort, és felszólították a nevezetteket, hogy álljanak ki a sorból. Mivel csupa jómódú embert szólítottak ki, Márta úgy gondolta, hogy kilép ő is, pedig nem szólították. Kérdés nélkül bezsúfolták őket egy tehervagonba, három napig utaztatták őket, végül átlökték a kocsikat Svájcba. Így került, lefizetés nélkül Márta szabadlábra. A többit elvitték Auschwitzba, vagy hasonló helyre.
A zürichi magyarok, mármint egyesek közülük, egy étteremben gyűltek össze szombat estéken, ott voltak Demeterék, Hódos György, Friedlander Márta későbbi férje. Ott volt Szőnyi Tibor, Kálmán András, és még sokan mások. Mindegyik kommunista párttag, vagy szimpatizáns volt.
Zürichbe rendszeresen mentem, amit az tett lehetővé, hogy a menekülteket szívesen vendégüllátó családokról lista készült és én írtam Hermann és Pauli Fischernek, egy gyermektelen házaspárnak, akik meghívtak, és azután rendszeresen vendégül láttak. Az annyira ment azután, hogy az özvegyen maradt Pauli minket még Magyarországon is meglátogatott, ahol igen jóba lett anyámmal, és később Ghánába is eljött 3-4 hétre látogatóba, sőt még Kanadában is meglátogatott bennünket.
1945 elején a svájci hatóságok észrevették, hogy a németek valószínűleg el fogják veszíteni a háborút, ők pedig itt állnak egy csomó menekülttel, akik táborokban vannak. Akadnak köztük mérnökök, orvosok, kutatók is, jó lenne, ha ezek vinnének vissza valamit a Svájcban tapasztaltakból, a táborlakáson kívül is. Így megszervezték, hogy ilyen intellektuell menekülteket csoportosan elvigyenek svájci gyárakba, ipartelepekre, stb. Így kerültem el Schaffhausenbe (acélüzemek), Bázelbe ahol CIBA (ma a Novartis cég része) és Hoffman-Laroche (ma Roche) üzemeket néztünk meg. Mindent szépen megmutattak, de mikor a CIBA megfelelő üzemében valami kérdést tettem fel az élesztőből készülő kivonatokról, akkor gyorsan-gyorsan továbbvezettek és nem feleltek a kérdésre.
Az OVA gyárban dolgoztam továbbra is, és az üzemet jól megismertem. A gyár a gyümölcstermelőktől a külön erre a célra termelt must-almákat és körtéket vásárolta össze és ebből készültek a termékek. A legjobb minőségű gyümölcsből édes alma-körtelé készült (Süssmost), amit szűréssel tartósítottak és literes és négyliteres palackokban hoztak forgalomba. Ezek nem voltak tartósak, egy héten belül kellett elfogyasztani. A fölös lét vákuumban koncentrálták és úgy tárolták, szezonon kívül ebből készült a Süssmost, de ennek minősége már nem volt olyan jó. A kevésbé friss gyümölcsökből alma-körtebor készült, kb. 6% alkoholtartalommal és így került forgalomba. A még kevésbé jó minőségű borokból pálinka, vagy ecet készült. Az ecetkészítés 6%-os borból nem gazdaságos, úgyhogy az errevaló bort fagyasztással koncentráltak: megfagyasztották és kicentrifugálták a bort, és kidobták a víz egy részét jég formájában. Ezt az eljárást használom ma itt Kanadában az igen jól sikerült erős málnaborom előállításánál is, ami kb. 16% alkoholt tartalmaz. Nem centrifugálok, hanem a jégről leszűröm a bort.
Svájcban 1945 májusáig maradtam, amint megtörtént a fegyverszünet, már május 9.-én elindultam hazafelé Demeter Ri (Rosa) társaságában. Demeter György és néhány más magyar már előbb hazautazott Párizson keresztül. Mi külön engedély nélkül Chiasso közelében illegálisan hagytuk el Svájcot, majd vonattal, teherautóval, sőt egyszer egy angol hadsereghez tartozó, de palesztinai zsidó - és magyarul is beszélő - katonákkal, katonai dzsippel mentünk lassan Triesztig (közben Padovában meglátogatva Bruno Levit), onnan pedig vonattal tovább, Ljubljanában megszállva egy hétre. Onnan mentünk vonattal Eszékre, és onnan gyalog csaknem Pécsig.
