THE GS WEB SITE



SÁNDI EMIL ÖNÉLETRAJZA

BUDAFOK, BOLOGNA




In English

Tartalomjegyzék


Mielőtt a részletekre térnék, szeretném a következő idézettel kezdeni, amit Maxine Singer, a New York-i Carnegie Institution elnöke mondott:

"I myself have not learned big things in my research. I’m not a Watson or a Crick or a Weinberg, for that matter. But I’ve learned small things. But to learn something one day that nobody ever knew before is something that, I think, everyone should have a chance to do.” (Science 243, p.89, 1988 nov. 2)

["Én magam nem jöttem rá nagy dolgokra kutatásaimmal. Nem vagyok egy Watson, vagy egy Crick, még csak egy Weinberg sem. De kis dolgokra rájöttem. És rájönni valamire, amit senki nem tudott addig, az valami olyasmi, ami azt hiszem mindenkinek jó lenne, ha meg lenne a lehetősége rá."]

Én persze sokkal kevesebbet fedeztem fel, mint Mrs.Singer, de valamicskét én is, és ez nagyon jól esik. Szóval: 1919-ben születtem, Drohobycz-ban, majd Budafokon nőttem fel, ami most már Budapest XXII. kerületéhez tartozik. Ott jártam elemibe, az Anna utcai iskolába (ez ma a Budai Nagy Antal Gimnázium), majd a Verbőczy István reálgimnáziumba, az Atilla-utcában, Budán, a vár alatt (ma Petőfi Sándor Gimnázium-nak hívják).  Iskolai éveimről nem sokat írhatok, a természettudományi tantárgyakat szerettem, a matematikát is, de a humán tárgyakat nem, mert az akkori tanítási módszerek szerint kivülről kellett tanulni verseket, évszámokat és neveket kellett magolni, ami nekem nem igen ment. Nem is lettem tiszta kitűnő, nem is vettek fel az egyetemre Magyarországon, és valószínűleg ezért maradtam életben. Akit  zsidó létére felvettek, az tiszta kitűnő volt, majd  elvitték munkaszolgálatba, vagy a haláltáborokba: kevesen élték túl.

Nem volt nagy baráti köröm. Legjobb barátom Káldor Imre volt, az orvos Káldor Adolf fia, az iskolában pedig Láng István. A lányok közül, akik tetszettek és egy kicsit udvarolgattam nekik, gyerek és kamasz koromban: Kaiser Márta (Tuci), Ági unokahúgom barátnője a Hadik Kávéház tulajdonosának lánya (akiről sokkal később kiderült, hogy egy osztályba járt kesőbbi feleségemmel, Erdész Erzsivel), a budafoki Steiner Joli, Vámos Magda, és egy lány, akivel együtt jártam a gimnáziumi táncórákra, a nagyon szép Balogh Erzsi, aki később  sikeres szinésznő lett. Ennek persze nem “udvaroltam”, mindig jelen volt az anyja, Albertfalván laktak és együtt sétáltunk a HÉV végállomásáig.

Szóval a budapesti egyetemre nem vettek fel. Eredetileg orvos szerettem volna lenni, de mikor kiderült, hogy színtévesztő vagyok, akkor azt gondoltam, hogy nem lehetek orvos, ha nem vagyok képes felismerni egy pillantással, ha egy gyereknek skarlátja van, vagy bárányhimlője. Így határoztam el, hogy vegyész, lehetőleg biokémikus legyek. Miután Magyarországon nem folytathattam a tanulmányaimat, jelentkeztam az uppsalai es a bolognai egyetemre. Mindkettő pozitíven válaszolt: a magyar érettségi bizonyítványnak nagy volt a becsülete. Uppsalába a végén nem mehettem, mert a magyar bankok nem adhattak svéd koronát, csak nagyon kis összegben, viszont olasz líra bármilyen mennyiségben kapható volt: az abesszíniai háború alatt Magyarország nem bojkottálta Olaszországot, igen sokat szállítottak nekik és örültek, ha valahogyan adósságot törleszthettek.

Így Olaszországba mentem 1937-ben. Egy szót sem tudtam olaszul, de a gimnáziumban latint és franciát tanultam, így az alapszókincsem megvolt. Sokat jártam moziba, meg templomba is prédikációkat hallgatva így  néhány hónap alatt eléggé megtanultam a nyelvet, hogy az egyetemen az előadásokat megértsem, jegyzeteket készíthessek. A Facoltà di Chimica Industriale szakra iratkoztam be, ami öt évig tartott. Minden elég jól ment, az első két évben a legnehezebb tantárgyakban előnnyel rendelkeztem a többi diákkal szemben: a magyar középiskolában a matematika és fizika tanítás messze fölötte volt annak, amit az olaszok tanultak az ottani középiskolákban. Ez elsősorban az analízis (differenciál és integrál számítás), a sorozat elmélet (series) és a valószínűségszámítás volt. Így az engem szórakoztató tantárgyakra több idő jutott: analitikai kémia, szervetlen és szerves kémiai gyakorlatok, stb. Az egyetemi tanulás egyáltalán nem esett nehezemre és bőven maradt időm másra is. De mire a harmadik és negyedik évre került sor már anyagi problémák kezdődtek, apám már kevésbé tudott pénzt küldeni. Addig sem kaptam sokat: havonta 400, később 500 lírát, ami az akkori átváltás szerint 20 - 25 US dollár volt! A jobbmodú kollégák 1000 lírát kaptak havonta, és a nem kis számú, rendszerint olasz származású amerikai diákok pedig 100-200 dollárból éltek havonta, ami több volt, mint az olasz egyetemi tanárok fizetése.

Szóval hazulról már kevesebb pénzt kaphattam, később, amikor már háború volt, már semmit sem, így még diákkoromban pénzt kellett keresnem. Ez sem volt nehéz: az olaszok nemigen tudtak idegen nyelvet, én pedig tudtam németül és angolul - a franciát ők is tudták. Így fordítási munka könnyen adódott, és néha nyelvtanítási munka is. Nem igazi nyelvtanítás és fordítás, arra nem voltam felkészülve, hanem, ami a szaknyelv megértéséhez kellett. Tehát kémiai, biokémiai szövegeket kellett fordítanom, vagy annak megértéséhez segítenem, mégpedig azon a területen, ami szakmám volt, tehát főleg analitikai közleményeket. Ez nem volt nehéz, és ráadásul olyan kapcsolatokat is teremtett, ami később, még évtizedekig is hasznomra volt.

Walter Ciusa (1906-1990)1 volt az egyik kapcsolat, ami fontos volt. Egyetemi tanár volt a Facoltà di Economia-n, ipari kémiát tanított. Jól fizetett a munkámért, és barátok is lettünk. Későbben, 1943-44-ben, amikor szükségem lett rá, ő szerzett hamis olasz igazolványokat részemre, amire ugyan igazi szükségem nem lett, soha sem kellett felmutatnom, de biztonságérzetet adott és talán ezért úsztam meg az időket baj nélkül. A háború után is leveleztünk, és segítségével utazhattam Olaszországba 1962-ben és 1963-ban. Akkor is meglátogattuk, amikor Ghánából 1966-ban szabadságra utaztunk haza. Rómából Budapestre utaztunk, és útközben persze megálltunk Bolognában, ahol vettem egy használt Fiat kocsit. Ciusa nagyon szívesen fogadott. Egyik asszisztensével együtt (Luigi Lipparini) közleményem is jelent meg. Mikor ezt előkészítettem, még Magyarországon, én a kisérleti részt előre megcsináltam, majd Lipparininek elmondtam, hogy hogyan gondolom a kisérletet, azután ő ott Bolognában megcsinálta és jól ment. Persze jól ment, ezt én már előre tudtam, hiszen már megvolt. Azután Ciusa megkért, hogy a közleményen Lipparini neve legyen elől, mert ez volt talán az egyetlen publikációja...

Bolognában velem együtt kezdett tanulni Kemény Gyula (Gyuszi, Giulio), aki szombathelyi volt, és nálam sokkal jobban szerepelt az egyetemen. Végül ő is Svájcba menekült, velem együtt a háború alatt, 1944 elején. Azután, miután megtudta, hogy Magyarországon az egész családját kiirtották a nyilasok, vagy a németek, Olaszországba ment vissza, ott maradt és elvette feleségül közös barátunk lányát, Renata Castagnoli-t. Erről majd későbben.

Bolognában az utolsó, ötödik évben a doktori disszertáció elkészítése volt soron. Kemény Gyuszival együtt tanakodtunk, hogy melyik professzort válasszuk, és úgy döntöttünk, hogy ő Prof. Mangini-nel jelentkezik, aki az ipari szerves kémiai tanszék vezetője volt, én pedig, ugyanabban az épületben Prof. Luigi Mezzadroli-nál, aki az agrár-kémiai intézetet (Istituto di Chimica Agraria) vezette. A professzor írta elő, hogy mi legyen a kutatás célja, és nekem az lett, hogy kidolgozzam, hogy milyen körülmények között lehet zsiradékokban gazdag élesztőt előállítani. A specifikus terület amelyet tanulmányoznom kellett az volt, hogy a tápközeg pH-ja hogyan befolyásolja az élesztő zsiradéktartalmát. A professzor távolabbi célja az volt, hogy olyan élesztőt állítson elő, amely zsíroldékony anyagokban gazdag és így alkalmas arra, hogy D-vitamin hatású vegyületeket lehessen belőle kivonni. A végső disszertáció címe “Arricchimento del lievito in grassi” volt, és azt 1942 novemberében védtem meg. Sajnos nincsen belőle példányom.

Velünk együtt kezdett tanulni Vladimir Pizent, egy trieszti szlovén nemzetiségű, olasz állampolgárságú diák. Kitűnő tanuló volt, minden vizsgáját a lehető legjobb eredménnyel tette le. Diplomáján 110 pontot kapott, a legmagasabb pontszámot. Én 90-et kaptam, a minimális pontszám pedig 66 volt ezen a fakultáson. Ez a Vlado, ahogyan mi hívtuk, Triesztben belekeveredett egy társaságba, akik valami antifasiszta összeesküvést terveztek. Mikor lebuktak, kettőt vagy hármat halálra itéltek, többen börtönbe kerültek, és Pizent, aki “csak” kültag volt, egy Nápolyhoz közeli szigetre, Ventotene szigetére került, ahol szabadon mozoghatott ugyan, de onnan nem volt szabad elmennie. Ezt úgy hívták olaszul, hogy “confinato”, száműzetett. De jellemző az olasz fasiszta rendszer módszereire, hogy mivel egyetemi hallgató volt, a vizsgaperiódusra, tehát ősszel és tavasszal 2-3 hétre, megengedték, hogy Bolognába utazzon vizsgázni, két polgáriruhás rendőr kisérte végig állandóan. A háború alatt az olasz állam napi 3x8 óra hosszat foglalkoztatott 6 rendőrt, hogy egy politikai okokból internált személyt kisérjen vizsgázni. Ha hozzám jött tanulni, a két kisérő ott álldogált a ház kapuja előtt, Vlado néha kiszólt hozzájuk, itt maradok még 2-3 óra hosszat, menjetek el moziba. Az is jellemző a fasiszta Olaszország viszonyaira, hogy az egyetemen minden professzor aláírta Pizent index-könyvét, igazolván, hogy jelen volt óráikon, hogy vizsgázhasson. Mikor végeztünk, doktoráltunk, egyszerre, Kemény Gyuszi, Vladimir Pizent és én, elmentünk és rendeztünk egy bankettot, egy olcsó étteremben, jelen volt néhány barátunk, és meghívtuk a két ügyeletes “titkos”-rendőrt is.

Mikor Pizent Ventotene szigetén volt internálva, megismerkedett Renato Castagnolival. Renato eredetileg az olasz államvasútak alkalmazottja, Róma és Milánó között valamelyik város állomásfőnöke volt. Egyszer a húszas években egy fasiszta nagygyűlés volt Milánóban és ő a vonatot feltartóztatta állomásán, úgyhogy a római küldöttek nem értek időben céljukba. Azután persze menekülnie kellett, és Franciaországba ment és kesőbben a spanyol polgárháború alatt a köztársaságiak oldalán szerepelt, nem mint harcos, hanem mint rádióbemondó. Renato egyébként anarchista volt, nem kommunista2. Mikor a németek Franciaországot elfoglalták a II. VH alatt, Renatót elfogták és kiadták Olaszországnak. Azok aztán Ventotene szigetére internálták. Ott ismerkedett meg vele Vlado Pizent. Mikor aztán eljött Bolognába vizsgázni, felkereste Renato családját, feleségét, Mariát, és lányát, Renatát. Így ismerkedtünk meg velük, barátok lettünk, és Kemény Gyuszi későbben, a háború után, elvette Renatát feleségül.

Hogy milyen jó barátok voltunk arra jellemző a következő eset: Mikor elhatároztam, hogy Svájcba szököm át, akkor a rejtekhelyemről, Budrióból (lásd később) Bolognán keresztül utaztam Svájc felé és egy éjjel megszálltam Castagnoliéknál. Kis lakásuk volt, én a konyhában aludtam egy matracon, Renata pedig anyjával, Mariával a szobában. Később, mikor a háború után találkoztunk, Maria elmesélte, hogy megbeszélte Renatával, hogy ha esetleg a rendőrség, bujkálókat keresve, beállítana, akkor Renatát kiküldi hozzám a konyhába és azt mondja a rendőröknek, hogy ne menjenek a konyhába, mert ott a lánya alszik a barátjával, ne zavarják őket. Ez nemcsak azt mutatja, hogy milyen jó barátaim voltak, hiszen önmagukat veszélyeztették, mikor engem befogadtak, hanem azt is, hogy őszintén azt gondolták, valószínűleg joggal, hogy a rendőrök, vagy nyomozók elfogadnak ilyen kifogást.

Vissza, Bolognába. Még a doktori disszertáció (olaszul: laurea) előtt, a Borsa kávéházban, ahova sakkozni jártunk, megismerkedtem Giorgio Maj fogorvossal. Megkérdeztem tőle, hogy mi annak a mechanizmusa, hogy megehetünk akár mindennap egy savanyú narancsot, vagy haraphatunk citromba, kivásik a fogunk, de másnapra a fogunk regenerálódik, a vásottság megszűnik. Van-e ebben a regenerálódásban szerepe a vérnek? Azt mondta, hogy nincsen összeköttetés a fogzománc és a vérpályák között. Tehát, mondom, a regenerálódásnak a nyálból kell történnie, máskülönben a fogunk elfogyna, mert nem kerülhetjük el, hogy savanyú, a fogzománcot maró élelmiszert, vagy italt fogyasszunk. Végezzünk egy kisérletet. Ha ő kipreparál emberi, vagy állati fogzománcot, azt kettétörhetjük, egy részét beáztathatjuk ecetsavba, majd megint egy részét betehetjük nyálba, vagy egy annak megfelelő oldatba, és aztán én meghatározom ezekben a darabokban a kalciumot, vagy foszfátot, és meglátjuk, hogy regenerálódik-e.

Elvégeztük a kisérletet. Walter Ciusa laboratóriumában találtam megfelelő fotométert a foszfátmeghatározásokhoz és sikerült bizonyítanunk, hogy valóban a nyálból regenerálódik a kivásott fogzománc. Közleményünk megjelent egy olasz tudományos folyóiratban: Boll.Soc.ital.biol.sper. 18: 11,1942. A cikk minden különlenyomatát elvesztettem, de végre sikerült egy fénymásolathoz jutnom, és ez itt látható.

Szóval ez volt az első tudományos közleményem, és egy nappal a doktorátusi vizsga után, már a közleményemmel a kezemben jelentkeztem Giovanni Moruzzi-nál, az egyetem biokémiai intézetében (ez az orvosi fakultás része volt), hogy asszisztens legyek. Moruzzi, és főnöke, Pupilli, szívesen fogadtak, de közölték, hogy fizetni nem tudnak, de dolgozhatok náluk mint önkéntes, és ha akad külön munka az abból származó jövedelem fele az enyém lesz. Ez azután igen jól sikerült. Önkéntes asszisztensként nem kellett előadásokban közreműködnöm, de a laboratóriumi gyakorlatokat sokszor vezethettem, és akadt külön munka. Jelentkezett Rómából egy Pór nevű magyar “feltaláló”, a festő Pór Bertalan öccse, vagy unokaöccse és mondta, hogy készítsünk az olasz tengeralattjárók legénysége részére nagyon koncentrált eledelt, egy pemmikán-féle dolgot. El is készítettük: az egyetem által kiadott papírra adtak a vágóhídon kitűnő sovány marhahúst (nagy dolog volt az élelmiszerjegyes időben) és azt szárítottuk, megőröltük, fűszereztük, faggyúval kevertük és lett belőle egy tartós, nagyon tömény, laktató, csokoládéhoz hasonló, de sós és jóízű termék. Nem hiszem, hogy valaha is használták, nem volt a háború alatt idő ilyesmivel játszani, de azt hiszem a nekünk járó prémiumon kívül Pór és Moruzzi még kapott külön pénzt az újításért. Az sem volt megvetendő, hogy a húsból nekem is jutott, sőt Castagnoli-éknak is vittem belőle.

A háború alatt egyre nehezebb volt az élet Bolognában. Az élelmiszerjegyekre adott mennyiségek sehogy sem voltak elegendőek. Én nem voltam fizikai munkás, így jegyeimre csak napi 300 g. kenyeret es 70 g. száraztésztát (makarónit, spagettit vagy rizst), hetenként kb. 100 g. zsiradékot és kb. egy liter tejet és húst pedig időnként 100-200 grammot kaptam. Vendéglőben is csak úgy lehetett enni, ha az ember élelmiszerjegyet adott le. Azért nem éheztem, mert  apámnak egy páciense, Birta József hálókocsi kalauz hetenként egyszer Budapestről Rómába utazott, és vele szüleim küldtek értékes élelmiszercsomagot. Háború volt, Olaszország éhezett, de Magyarországon majdnem minden kapható volt. Így nem csak magamat, hanem egy kicsit barátaimat is kisegíthette, különösen Castagnoli-ékat. Szalámi, szalonna, szárazkolbász volt a csomagokban. Viszont én is küldtem haza valamit. Olaszországban a háborúbalépés után az összes kávét lefoglalták a hadsereg részére. Ez persze az eszpresszó hazájában nagy dolog volt, de eredményeképpen olcsón lehetett háztartási kis eszpresszógépeket kapni, ezekből küldtem Birtával kettőt hármat.

1943 július 24-25.-én a fasiszta nagytanács Rómában felelősségre vonta Mussolinit a háborúba való belépés miatt, és különösen azért, hogy az olasz csapatokat az orosz frontra küldte és ott aztán nagy veszteségeket szenvedtek és visszavonulásra kényszerültek. Másnap Mussolinit a király magához idézte, letartóztatta és a Gran Sassóra száműzte, az Appenninek egyik legmagasabb hegyére. Onnan aztán német ejtőernyősök hamarosan kiszabadították és Németországba vitték. A hatalmat Badoglio tábornok vette át, aki a háborút folytatta, de közben tanácskozott a szövetségesekkel. Végül is szeptember 8.-án bejelentették a fegyverszünetet. Az olasz hadsereg teljesen felbomlott, gyakorlatilag egy nap alatt. Az orosz fronton, a görög szigeteken és egyebütt tartozkodó olasz katonaságot a németek letartóztatták, igen sokat kivégeztek. Észak-Olaszországot pedig a németek megszállták. Mussolini a Garda-tó melletti Salóban megalapította az Olasz Szociális Köztársaságot, amely névleg vezette a megmaradt Olaszországot, de ténylegesen a német hadsereg volt uralmon.

Bolognában csak addig volt jogom tartozkódni, amíg be nem fejeztem az egyetemet. Akkor már zsidókat nem is vettek fel, csak aki már be volt iratkozva maradhatott, és külföldiek csak a tanulmányaik befejezéséig. Így a laurea, a doktori vizsga befejezése után néhány héttel behivattak a rendőrségre, az idegenellenőrző osztályra, és mondták, hogy térjek haza. Erre azt feleltem, hogy előbb államvizsgázni akarok. Az államvizsga nem azon az egyetemen volt, amelyen az ember tanult, hanem egy másik egyetemen. Én tényleg beadtam a kérvényemet a nápolyi egyetemre, el is fogadtak, de nem mentem el vizsgázni - hiszen ilyen vizsgára csak annak volt szüksége, aki Olaszországban akart végleg maradni. Szóval nem mentem el, és egy néhány hét múlva újra behívattak a rendőrségre, mondván, hogy menjek haza. Erre mondtam nekik, hogy nem akarok hazautazni, hanem Svájcba, de lejárt az útlevelem, hazaküldöm, hogy hosszabbítsák meg. Haza is küldtem, és ugyanakkor üzentem Birtával, a hálókocsi kalauzzal, hogy tegyék csak be az útlevelemet egy fiókba és ne küldjék vissza. Szóval így húzódott a dolog, amíg Mussolini megbukott és akkor kértem szüleimet, hogy küldjék vissza az útlevelet. Későbben, mikor már útban voltam a budriói “rejtekhelyem” felé, a kis vonaton ami oda vitt, éppen azzal a civilruhás rendőrtiszttel találkoztam, aki olyan sokszor behívatott. Azt mondta: ”Ugye mondtam, hogy utazzon haza!” Erre én: “Itt még mindig jobb nekem!” “Hova utazik” kérdi ő. “Ne haragudjon, de azt nem mondom meg”. “Értem”, mondja ő, majd: “Ne féljen nagyon, az iratokat elégettük”

Tehát Budrióba mentem, Benedek Matyi orvos barátommal együtt egy ismerős ismerőséhez, Giovannini szabómester házába a megállapodás szerint, a bolognai bombázások miatt. Ott voltunk első este, Benedek Matyi és én, valamint, egy anconai, vagy pesarói olasz zsidó, feleségével, vagy barátnőjével, és este leültünk vacsorázni, a Giovannini családdal együtt. Ez tehát két nappal azután történt, hogy a németek átvették a hatalmat Észak-Olaszországban. Vacsora közben kopogtak az ajtón és két német katona, altisztek, léptek be. A házigazda megijedt, de mi, mármint Matyi és én, köszöntünk nekik és megkérdeztük, hogy akarnak-e vacsorázni. Azt mondták, szívesen. A németeknek persze nem mondtuk meg, hogy mi nem vagyunk olaszok, de ezt a házigazda nem értette meg. A németek vacsoráztak velünk, mi beszélgettünk, megkérdeztük, pl., hogy van-e családjuk otthon. Mindjárt mutattak képeket. Később, mielőtt elmentek, a házigazda még hozott nekik a pincéből két üveg bort, és mi a lelkükre kötöttük, hogy az üres üvegeket hozzák vissza. Békésen elmentek, az üvegeket másnap reggel visszahozták. Későbben megtudtuk, hogy több szomszéd házba mentek be német katonák, és el is vittek értéktárgyakat. A házigazda azt hitte, hogy mi mentettük meg őt a fosztogatástól, mi pedig tudtuk, hogy ő mentett meg bennünket a letartóztatástól, vagy rosszabbtól. Benedek Matyi másnap továbbállt, egy szomszéd falúban volt megbeszélt szállása. Én pedig maradtam.

Budrióban maradtam, de néha bementem Bolognába biciklivel (20 km. távolság) és megnéztem volt szállásomon, jött-e postám. A Birta féle összeköttetés már régen megszakadt, mert a vonatközlekedés leállt, de egyszer mégis találtam levelet ott, apám egy páciense jóvoltából küldte, aki, vagy akinek valami rokona a milánói magyar konzulátuson dolgozott. Ekkor tudtam meg, hogy a milánói magyar konzulátus a Comói tó melletti Bellagióba költözött, a svájci határhoz nagyon közel. Gondoltam, ezek a magyarok nem bolondok, hogy oda költöznek - tehát feltehetően nem fognak nekem bajt okozni. Ezért felültem a vonatra, elmentem Milánón át Comóba, majd onnan hajóval Bellagióba, megkerestem a magyar konzulátust és átadtam válaszlevelemet. Ezenkívül megmondtam, hogy szeretnék Svájcba menekülni, tudnak-e segíteni. A konzulátusi hivatalnok, akinek persze nevét nem kérdeztem, azt mondta, hogy ő nem tud anyagilag segíteni, de ha szerzek 2000 lírát ($ 100), akkor ad egy címet, és azok majd átjuttatnak a határon. Visszautaztam Bolognába, eladtam írógépemet, magamhoz vettem arany Omega karórámat ami együttesen megért 2000 lírát, és azonnal visszautaztam Bellagióba. Ez mind egyszerűen hangzik ma, de akkor háború volt, bombázások, a bolognai vasútállomás romokban, az ideiglenes állomás a városon kívül volt, stb. Szóval nem volt üdülő kirándulás.


1 Ciusa jelentős hozzájárulásáról a merceológiához itt lehet olvasni (olaszul).

2 Renato Castagnoliról található egy rövid megemlékezés egy lábjegyzetben a La Risveglia olasz weblap egyik oldalán.

Copyright Gabor Sandi 1998-2018

Disclaimer: Everything on this site was written and/or prepared at the author's discretion. The author has tried to be accurate where facts are presented, but this does not mean that these facts are necessarily accurate. People needing more reliable information should refer to appropriate sources presented, on the Internet or elsewhere, by authoritative professional or academic bodies.

To get in touch with the webmaster, send an e-mail to g_sandi at hotmail.com.

Flags on this site are from the FOTW Flags Of The World website.