Mielőtt a részletekre térnék, szeretném a következő
idézettel kezdeni, amit
Maxine Singer, a New York-i Carnegie Institution elnöke
mondott:
"I
myself have not learned big things in my research. I’m not a Watson
or a Crick or a Weinberg, for that matter. But I’ve learned small
things. But to learn something one day that nobody ever knew before
is something that, I think, everyone should have a chance to do.”
(Science 243, p.89, 1988 nov. 2)
["Én magam nem jöttem rá
nagy dolgokra kutatásaimmal. Nem vagyok egy Watson, vagy egy Crick, még csak
egy Weinberg sem. De kis dolgokra rájöttem. És rájönni valamire, amit senki
nem tudott addig, az valami olyasmi, ami azt hiszem mindenkinek jó lenne, ha
meg lenne a lehetősége rá."]
Én persze sokkal kevesebbet fedeztem fel, mint Mrs.Singer, de valamicskét én
is, és ez nagyon jól esik. Szóval: 1919-ben születtem, Drohobycz-ban, majd Budafokon nőttem fel, ami
most már Budapest XXII. kerületéhez tartozik. Ott jártam elemibe,
az Anna utcai iskolába (ez ma a
Budai Nagy Antal Gimnázium), majd a Verbőczy István reálgimnáziumba, az
Atilla-utcában, Budán, a vár alatt (ma Petőfi
Sándor Gimnázium-nak hívják). Iskolai éveimről nem sokat
írhatok, a természettudományi tantárgyakat szerettem, a matematikát
is, de a humán tárgyakat nem, mert az akkori tanítási módszerek
szerint kivülről kellett tanulni verseket, évszámokat és neveket
kellett magolni, ami nekem nem igen ment. Nem is lettem tiszta
kitűnő, nem is vettek fel az egyetemre Magyarországon,
és valószínűleg ezért maradtam életben. Akit zsidó létére
felvettek, az tiszta kitűnő volt, majd elvitték
munkaszolgálatba, vagy a haláltáborokba: kevesen élték
túl.
Nem volt nagy baráti köröm. Legjobb barátom Káldor Imre volt, az
orvos Káldor Adolf fia, az iskolában pedig Láng István. A
lányok közül, akik tetszettek és egy kicsit udvarolgattam nekik,
gyerek és kamasz koromban: Kaiser Márta (Tuci), Ági
unokahúgom barátnője a Hadik Kávéház tulajdonosának lánya (akiről
sokkal később kiderült, hogy egy osztályba járt kesőbbi
feleségemmel, Erdész Erzsivel), a budafoki Steiner Joli,
Vámos Magda, és egy lány, akivel együtt jártam a gimnáziumi
táncórákra, a nagyon szép Balogh Erzsi, aki később
sikeres szinésznő lett. Ennek persze nem “udvaroltam”, mindig jelen
volt az anyja, Albertfalván laktak és együtt sétáltunk a HÉV
végállomásáig.
Szóval a budapesti egyetemre nem vettek fel. Eredetileg orvos szerettem
volna lenni, de mikor kiderült, hogy színtévesztő vagyok, akkor azt
gondoltam, hogy nem lehetek orvos, ha nem vagyok képes felismerni
egy pillantással, ha egy gyereknek skarlátja van, vagy
bárányhimlője. Így határoztam el, hogy vegyész, lehetőleg biokémikus
legyek. Miután Magyarországon nem folytathattam a tanulmányaimat, jelentkeztam az
uppsalai es a bolognai egyetemre. Mindkettő pozitíven válaszolt: a
magyar érettségi bizonyítványnak nagy volt a becsülete. Uppsalába a végén nem
mehettem, mert a magyar bankok nem adhattak svéd koronát, csak
nagyon kis összegben, viszont olasz líra bármilyen mennyiségben
kapható volt: az abesszíniai háború alatt Magyarország nem
bojkottálta Olaszországot, igen sokat szállítottak nekik és örültek,
ha valahogyan adósságot törleszthettek.
Így Olaszországba mentem
1937-ben. Egy szót sem tudtam olaszul, de a gimnáziumban latint és
franciát tanultam, így az alapszókincsem megvolt. Sokat jártam
moziba, meg templomba is prédikációkat hallgatva így néhány
hónap alatt eléggé megtanultam a nyelvet, hogy az egyetemen az
előadásokat megértsem, jegyzeteket készíthessek. A Facoltà di
Chimica Industriale szakra iratkoztam be, ami öt évig tartott.
Minden elég jól ment, az első két évben a legnehezebb tantárgyakban
előnnyel rendelkeztem a többi diákkal szemben: a magyar
középiskolában a matematika és fizika tanítás messze fölötte volt
annak, amit az olaszok tanultak az ottani középiskolákban. Ez
elsősorban az analízis (differenciál és integrál számítás), a
sorozat elmélet (series) és a valószínűségszámítás volt. Így az
engem szórakoztató tantárgyakra több idő jutott: analitikai kémia,
szervetlen és szerves kémiai gyakorlatok, stb. Az egyetemi tanulás
egyáltalán nem esett nehezemre és bőven maradt időm másra is. De
mire a harmadik és negyedik évre került sor már anyagi problémák
kezdődtek, apám már kevésbé tudott pénzt küldeni. Addig sem kaptam
sokat: havonta 400, később 500 lírát, ami az akkori átváltás szerint
20 - 25 US dollár volt! A jobbmodú kollégák 1000 lírát kaptak
havonta, és a nem kis számú, rendszerint olasz származású amerikai
diákok pedig 100-200 dollárból éltek havonta, ami több volt, mint az
olasz egyetemi tanárok fizetése.
Szóval hazulról már kevesebb pénzt kaphattam, később, amikor már háború
volt, már semmit sem, így még diákkoromban pénzt kellett keresnem.
Ez sem volt nehéz: az olaszok nemigen tudtak idegen nyelvet, én
pedig tudtam németül és angolul - a franciát ők is tudták. Így
fordítási munka könnyen adódott, és
néha nyelvtanítási munka is. Nem igazi nyelvtanítás
és fordítás, arra nem voltam felkészülve, hanem, ami a szaknyelv
megértéséhez kellett. Tehát kémiai, biokémiai szövegeket kellett
fordítanom, vagy annak megértéséhez segítenem, mégpedig azon a
területen, ami szakmám volt, tehát főleg analitikai közleményeket. Ez
nem volt nehéz, és ráadásul olyan kapcsolatokat is teremtett, ami
később, még évtizedekig is hasznomra volt.
Walter Ciusa
(1906-1990)1 volt az egyik kapcsolat, ami fontos volt. Egyetemi tanár
volt a Facoltà di Economia-n, ipari kémiát tanított. Jól fizetett a
munkámért, és barátok is lettünk. Későbben, 1943-44-ben, amikor
szükségem lett rá, ő szerzett hamis olasz igazolványokat részemre,
amire ugyan igazi szükségem nem lett, soha sem kellett felmutatnom,
de biztonságérzetet adott és talán ezért úsztam meg az időket baj
nélkül. A háború után is leveleztünk, és segítségével utazhattam
Olaszországba 1962-ben és 1963-ban. Akkor is meglátogattuk, amikor Ghánából 1966-ban szabadságra utaztunk haza. Rómából
Budapestre utaztunk, és útközben persze megálltunk Bolognában, ahol vettem egy
használt Fiat kocsit. Ciusa nagyon szívesen fogadott. Egyik asszisztensével
együtt (Luigi Lipparini) közleményem is jelent meg. Mikor ezt
előkészítettem, még Magyarországon, én a kisérleti részt előre
megcsináltam, majd Lipparininek elmondtam, hogy hogyan gondolom a
kisérletet, azután ő ott Bolognában megcsinálta és jól ment. Persze
jól ment, ezt én már előre tudtam, hiszen már megvolt. Azután Ciusa
megkért, hogy a közleményen Lipparini neve legyen elől, mert ez volt
talán az egyetlen publikációja...
Bolognában velem együtt kezdett tanulni Kemény Gyula (Gyuszi, Giulio),
aki szombathelyi volt, és nálam sokkal jobban szerepelt az
egyetemen. Végül ő is Svájcba menekült, velem együtt a háború alatt,
1944 elején. Azután, miután megtudta, hogy Magyarországon az egész
családját kiirtották a nyilasok, vagy a németek, Olaszországba ment
vissza, ott maradt és elvette feleségül közös barátunk lányát,
Renata Castagnoli-t. Erről majd későbben.
Bolognában az utolsó, ötödik évben a doktori disszertáció elkészítése volt
soron. Kemény Gyuszival együtt tanakodtunk, hogy melyik professzort
válasszuk, és úgy döntöttünk, hogy ő Prof. Mangini-nel
jelentkezik, aki az ipari szerves kémiai tanszék vezetője volt, én
pedig, ugyanabban az épületben Prof. Luigi Mezzadroli-nál,
aki az agrár-kémiai intézetet (Istituto
di Chimica Agraria) vezette. A professzor írta elő, hogy
mi legyen a kutatás célja, és nekem az lett, hogy
kidolgozzam, hogy milyen körülmények között lehet zsiradékokban
gazdag élesztőt előállítani. A specifikus terület amelyet tanulmányoznom kellett
az volt, hogy a tápközeg pH-ja hogyan befolyásolja az
élesztő zsiradéktartalmát. A professzor távolabbi célja az volt, hogy
olyan élesztőt állítson elő, amely zsíroldékony anyagokban gazdag és így
alkalmas arra, hogy D-vitamin hatású vegyületeket lehessen belőle
kivonni. A végső disszertáció címe “Arricchimento del lievito in
grassi” volt, és azt 1942 novemberében védtem meg. Sajnos nincsen
belőle példányom.
Velünk együtt kezdett tanulni Vladimir Pizent, egy trieszti szlovén
nemzetiségű, olasz állampolgárságú diák. Kitűnő tanuló volt, minden
vizsgáját a lehető legjobb eredménnyel tette le. Diplomáján 110 pontot
kapott, a legmagasabb pontszámot. Én 90-et kaptam, a minimális
pontszám pedig 66 volt ezen a fakultáson. Ez a Vlado, ahogyan
mi hívtuk, Triesztben belekeveredett egy társaságba, akik valami
antifasiszta összeesküvést terveztek. Mikor lebuktak, kettőt vagy
hármat halálra itéltek, többen börtönbe kerültek, és Pizent, aki
“csak” kültag volt, egy Nápolyhoz közeli szigetre,
Ventotene
szigetére került, ahol szabadon mozoghatott ugyan, de onnan nem volt
szabad elmennie. Ezt úgy hívták olaszul, hogy “confinato”,
száműzetett. De jellemző az olasz fasiszta rendszer módszereire,
hogy mivel egyetemi hallgató volt, a vizsgaperiódusra, tehát ősszel
és tavasszal 2-3 hétre, megengedték, hogy Bolognába utazzon
vizsgázni, két polgáriruhás rendőr kisérte végig állandóan. A háború
alatt az olasz állam napi 3x8 óra hosszat foglalkoztatott 6 rendőrt,
hogy egy politikai okokból internált személyt kisérjen vizsgázni. Ha
hozzám jött tanulni, a két kisérő ott álldogált a ház kapuja előtt,
Vlado néha kiszólt hozzájuk, itt maradok még 2-3 óra hosszat,
menjetek el moziba. Az is jellemző a fasiszta Olaszország
viszonyaira, hogy az egyetemen minden professzor aláírta Pizent
index-könyvét, igazolván, hogy jelen volt óráikon, hogy
vizsgázhasson. Mikor végeztünk, doktoráltunk, egyszerre, Kemény
Gyuszi, Vladimir Pizent és én, elmentünk és rendeztünk egy
bankettot, egy olcsó étteremben, jelen volt néhány barátunk, és
meghívtuk a két ügyeletes “titkos”-rendőrt
is.
Mikor Pizent Ventotene szigetén volt internálva, megismerkedett Renato Castagnolival. Renato eredetileg az
olasz államvasútak alkalmazottja, Róma és Milánó között valamelyik
város állomásfőnöke volt. Egyszer a húszas években egy
fasiszta nagygyűlés volt Milánóban és ő a vonatot feltartóztatta
állomásán, úgyhogy a római küldöttek nem értek időben
céljukba. Azután persze menekülnie kellett, és Franciaországba ment
és kesőbben a spanyol polgárháború alatt a köztársaságiak oldalán
szerepelt, nem mint harcos, hanem mint rádióbemondó. Renato
egyébként anarchista volt, nem kommunista2. Mikor a németek
Franciaországot elfoglalták a II. VH alatt, Renatót elfogták és
kiadták Olaszországnak. Azok aztán Ventotene szigetére internálták.
Ott ismerkedett meg vele Vlado Pizent. Mikor aztán eljött Bolognába
vizsgázni, felkereste Renato családját, feleségét, Mariát, és lányát,
Renatát. Így ismerkedtünk meg velük, barátok lettünk, és
Kemény Gyuszi későbben, a háború után, elvette Renatát feleségül.
Hogy milyen jó barátok voltunk arra jellemző a következő eset: Mikor
elhatároztam, hogy Svájcba szököm át, akkor a rejtekhelyemről, Budrióból (lásd később) Bolognán keresztül utaztam Svájc felé
és egy éjjel megszálltam Castagnoliéknál. Kis lakásuk volt, én a konyhában
aludtam egy matracon, Renata pedig anyjával, Mariával a szobában.
Később, mikor a háború után találkoztunk, Maria elmesélte, hogy
megbeszélte Renatával, hogy ha esetleg a rendőrség, bujkálókat keresve,
beállítana, akkor Renatát kiküldi hozzám a konyhába és azt
mondja a rendőröknek, hogy ne menjenek a konyhába, mert ott a lánya
alszik a barátjával, ne zavarják őket. Ez nemcsak azt mutatja, hogy
milyen jó barátaim voltak, hiszen önmagukat veszélyeztették, mikor
engem befogadtak, hanem azt is, hogy őszintén azt gondolták,
valószínűleg joggal, hogy a rendőrök, vagy nyomozók elfogadnak ilyen
kifogást.
Vissza, Bolognába. Még a doktori disszertáció (olaszul: laurea) előtt, a
Borsa kávéházban, ahova sakkozni jártunk, megismerkedtem Giorgio
Maj fogorvossal. Megkérdeztem tőle, hogy mi annak a
mechanizmusa, hogy megehetünk akár mindennap egy savanyú narancsot,
vagy haraphatunk citromba, kivásik a fogunk, de másnapra a fogunk
regenerálódik, a vásottság megszűnik. Van-e ebben a
regenerálódásban szerepe a vérnek? Azt mondta, hogy nincsen
összeköttetés a fogzománc és a vérpályák között. Tehát, mondom, a
regenerálódásnak a nyálból kell történnie, máskülönben a fogunk
elfogyna, mert nem kerülhetjük el, hogy savanyú, a fogzománcot maró élelmiszert, vagy italt fogyasszunk. Végezzünk egy kisérletet. Ha
ő kipreparál emberi, vagy állati fogzománcot, azt kettétörhetjük, egy
részét beáztathatjuk ecetsavba, majd megint egy
részét betehetjük nyálba, vagy egy annak megfelelő oldatba, és aztán
én meghatározom ezekben a darabokban a kalciumot, vagy foszfátot, és
meglátjuk, hogy regenerálódik-e.
Elvégeztük a kisérletet. Walter Ciusa laboratóriumában találtam
megfelelő fotométert a foszfátmeghatározásokhoz és sikerült
bizonyítanunk, hogy valóban a nyálból regenerálódik a kivásott
fogzománc. Közleményünk megjelent egy olasz tudományos folyóiratban:
Boll.Soc.ital.biol.sper. 18: 11,1942. A cikk minden
különlenyomatát elvesztettem, de végre sikerült egy fénymásolathoz jutnom, és ez
itt látható.
Szóval ez volt az első tudományos közleményem, és egy nappal a doktorátusi
vizsga után, már a közleményemmel a kezemben jelentkeztem
Giovanni Moruzzi-nál, az egyetem biokémiai intézetében (ez az orvosi fakultás
része volt), hogy asszisztens legyek. Moruzzi, és főnöke,
Pupilli, szívesen fogadtak, de közölték, hogy fizetni nem
tudnak, de dolgozhatok náluk mint önkéntes, és ha akad külön munka
az abból származó jövedelem fele az enyém lesz. Ez azután igen jól
sikerült. Önkéntes asszisztensként nem kellett előadásokban
közreműködnöm, de a laboratóriumi gyakorlatokat sokszor vezethettem,
és akadt külön munka. Jelentkezett Rómából egy Pór nevű
magyar “feltaláló”, a festő Pór Bertalan
öccse, vagy unokaöccse és mondta, hogy készítsünk az olasz tengeralattjárók legénysége részére
nagyon koncentrált eledelt, egy pemmikán-féle dolgot. El is
készítettük: az egyetem által kiadott papírra adtak a vágóhídon
kitűnő sovány marhahúst (nagy dolog volt az élelmiszerjegyes
időben) és azt szárítottuk, megőröltük, fűszereztük, faggyúval
kevertük és lett belőle egy tartós, nagyon tömény, laktató,
csokoládéhoz hasonló, de sós és jóízű termék. Nem hiszem, hogy
valaha is használták, nem volt a háború alatt idő ilyesmivel
játszani, de azt hiszem a nekünk járó prémiumon kívül Pór és Moruzzi
még kapott külön pénzt az újításért. Az sem volt megvetendő, hogy a
húsból nekem is jutott, sőt Castagnoli-éknak is vittem
belőle.
A háború alatt egyre nehezebb volt az élet Bolognában. Az
élelmiszerjegyekre adott mennyiségek sehogy sem voltak elegendőek.
Én nem voltam fizikai munkás, így jegyeimre csak napi 300 g. kenyeret
es 70 g. száraztésztát (makarónit, spagettit vagy rizst), hetenként
kb. 100 g. zsiradékot és kb. egy liter tejet és húst pedig időnként
100-200 grammot kaptam. Vendéglőben is csak úgy lehetett enni, ha az ember élelmiszerjegyet adott le.
Azért nem éheztem, mert apámnak egy páciense, Birta
József hálókocsi kalauz hetenként egyszer Budapestről Rómába
utazott, és vele szüleim küldtek értékes élelmiszercsomagot. Háború
volt, Olaszország éhezett, de Magyarországon majdnem minden kapható
volt. Így nem csak magamat, hanem egy kicsit barátaimat is
kisegíthette, különösen Castagnoli-ékat. Szalámi, szalonna,
szárazkolbász volt a csomagokban. Viszont én is küldtem haza
valamit. Olaszországban a háborúbalépés után az összes kávét
lefoglalták a hadsereg részére. Ez persze az eszpresszó hazájában nagy
dolog volt, de eredményeképpen olcsón lehetett háztartási kis
eszpresszógépeket kapni, ezekből küldtem Birtával kettőt
hármat.
1943 július 24-25.-én a fasiszta nagytanács Rómában felelősségre vonta
Mussolinit a háborúba való belépés miatt, és különösen azért, hogy
az olasz csapatokat az orosz frontra küldte és ott aztán nagy
veszteségeket szenvedtek és visszavonulásra kényszerültek. Másnap
Mussolinit a király magához idézte, letartóztatta és a Gran Sassóra
száműzte, az Appenninek egyik legmagasabb hegyére. Onnan aztán német
ejtőernyősök hamarosan kiszabadították és Németországba vitték. A
hatalmat Badoglio tábornok vette át, aki a háborút folytatta,
de közben tanácskozott a szövetségesekkel. Végül is szeptember
8.-án bejelentették a fegyverszünetet. Az olasz hadsereg
teljesen felbomlott, gyakorlatilag egy nap alatt. Az orosz fronton,
a görög szigeteken és egyebütt tartozkodó olasz katonaságot a
németek letartóztatták, igen sokat kivégeztek. Észak-Olaszországot
pedig a németek megszállták. Mussolini a Garda-tó melletti Salóban
megalapította az Olasz Szociális Köztársaságot, amely névleg vezette
a megmaradt Olaszországot, de ténylegesen a német hadsereg volt
uralmon.
Bolognában csak addig volt jogom tartozkódni, amíg be nem fejeztem az egyetemet.
Akkor már zsidókat nem is vettek fel, csak aki már be volt iratkozva
maradhatott, és külföldiek csak a tanulmányaik befejezéséig. Így a
laurea, a doktori vizsga befejezése után néhány héttel behivattak a
rendőrségre, az idegenellenőrző osztályra, és mondták, hogy térjek
haza. Erre azt feleltem, hogy előbb államvizsgázni akarok. Az
államvizsga nem azon az egyetemen volt, amelyen az ember tanult,
hanem egy másik egyetemen. Én tényleg beadtam a kérvényemet a
nápolyi egyetemre, el is fogadtak, de nem mentem el vizsgázni -
hiszen ilyen vizsgára csak annak volt szüksége, aki Olaszországban
akart végleg maradni. Szóval nem mentem el, és egy
néhány hét múlva újra behívattak a rendőrségre, mondván, hogy menjek
haza. Erre mondtam nekik, hogy nem akarok hazautazni, hanem Svájcba,
de lejárt az útlevelem, hazaküldöm, hogy hosszabbítsák meg. Haza is
küldtem, és ugyanakkor üzentem Birtával, a hálókocsi kalauzzal, hogy
tegyék csak be az útlevelemet egy fiókba és ne küldjék vissza.
Szóval így húzódott a dolog, amíg Mussolini megbukott és akkor
kértem szüleimet, hogy küldjék vissza az útlevelet. Későbben, mikor
már útban voltam a budriói “rejtekhelyem” felé, a kis vonaton ami
oda vitt, éppen azzal a civilruhás rendőrtiszttel találkoztam, aki
olyan sokszor behívatott. Azt mondta: ”Ugye mondtam, hogy utazzon
haza!” Erre én: “Itt még mindig jobb nekem!” “Hova utazik” kérdi ő.
“Ne haragudjon, de azt nem mondom meg”. “Értem”, mondja ő, majd: “Ne
féljen nagyon, az iratokat
elégettük”
Tehát Budrióba mentem, Benedek Matyi orvos barátommal együtt egy
ismerős ismerőséhez, Giovannini szabómester házába a
megállapodás szerint, a bolognai bombázások miatt. Ott voltunk első
este, Benedek Matyi és én, valamint, egy anconai, vagy pesarói olasz
zsidó, feleségével, vagy barátnőjével, és este leültünk vacsorázni,
a Giovannini családdal együtt. Ez tehát két nappal azután történt,
hogy a németek átvették a hatalmat Észak-Olaszországban. Vacsora
közben kopogtak az ajtón és két német katona, altisztek, léptek be.
A házigazda megijedt, de mi, mármint Matyi és én, köszöntünk nekik
és megkérdeztük, hogy akarnak-e vacsorázni. Azt mondták, szívesen. A
németeknek persze nem mondtuk meg, hogy mi nem vagyunk olaszok, de
ezt a házigazda nem értette meg. A németek vacsoráztak velünk, mi
beszélgettünk, megkérdeztük, pl., hogy van-e családjuk otthon.
Mindjárt mutattak képeket. Később, mielőtt elmentek, a házigazda még
hozott nekik a pincéből két üveg bort, és mi a lelkükre kötöttük,
hogy az üres üvegeket hozzák vissza. Békésen elmentek, az üvegeket
másnap reggel visszahozták. Későbben megtudtuk, hogy több szomszéd
házba mentek be német katonák, és el is vittek értéktárgyakat. A
házigazda azt hitte, hogy mi mentettük meg őt a fosztogatástól, mi
pedig tudtuk, hogy ő mentett meg bennünket a letartóztatástól, vagy
rosszabbtól. Benedek Matyi másnap továbbállt, egy szomszéd falúban
volt megbeszélt szállása. Én pedig maradtam.
Budrióban maradtam, de néha bementem Bolognába biciklivel (20 km. távolság)
és megnéztem volt szállásomon, jött-e postám. A Birta féle
összeköttetés már régen megszakadt, mert a vonatközlekedés leállt,
de egyszer mégis találtam levelet ott, apám egy páciense
jóvoltából küldte, aki, vagy akinek valami rokona a milánói magyar konzulátuson
dolgozott. Ekkor tudtam meg, hogy a milánói magyar konzulátus a Comói tó
melletti Bellagióba költözött, a svájci határhoz nagyon közel. Gondoltam, ezek
a magyarok nem bolondok, hogy oda költöznek - tehát feltehetően nem fognak nekem
bajt okozni. Ezért felültem a vonatra, elmentem Milánón át Comóba, majd onnan
hajóval Bellagióba, megkerestem a magyar konzulátust és átadtam
válaszlevelemet. Ezenkívül megmondtam, hogy szeretnék Svájcba menekülni,
tudnak-e segíteni. A konzulátusi hivatalnok, akinek persze nevét nem kérdeztem,
azt mondta, hogy ő nem tud anyagilag segíteni, de ha szerzek 2000 lírát ($ 100),
akkor ad egy címet, és azok majd átjuttatnak a határon. Visszautaztam Bolognába,
eladtam írógépemet, magamhoz vettem arany Omega karórámat ami együttesen megért
2000 lírát, és azonnal visszautaztam Bellagióba. Ez mind egyszerűen hangzik ma,
de akkor háború volt, bombázások, a bolognai vasútállomás romokban, az
ideiglenes állomás a városon kívül volt, stb. Szóval nem volt üdülő kirándulás.
1 Ciusa jelentős hozzájárulásáról a merceológiához
itt lehet
olvasni (olaszul).
2 Renato Castagnoliról található egy rövid
megemlékezés egy lábjegyzetben a La Risveglia olasz weblap
egyik
oldalán.